Fény – árnyék játéka, a mindennapi választás

Fény – árnyék játéka, a mindennapi választás

Nemrég voltam egy kiállításon, és az ott látott egy-két kép megpiszkált bennem valamit a múltból. Két út (két külön festő képei által) vált ketté bennem a kiállítás kapcsán, a jelen gyönyörű fénnyel teli pillanatai és az út, amely megidézett egy régi hangulatot. Csak figyeltem, ahogyan hömpölyögnek az érzések bennem, néha vadul kavarogtak, néha hanyagul ide-oda fodrozódtak. Néha egy váratlan pillanatban egy fojtogató érzés tört rám, ahogy kereste a kiutat mindez belőlem. Ezek a képek a lelkemben elértek egy olyan titkos helyre, amely egy megidealizált világ cukormázas emlékeit rejtette. Nem álltam ellen neki, de nem is siettem el a szembenézés pillanatát.

Korábban minden reggel futottam. Most csak sétálni van erőm. Csodálatos a szabadban, a kora reggel illatát magamba engedni. Nekem ez az, ami segít feldolgozni és leföldelni a lelki folyamataimat. Régebben a futás segített, de ahogyan változnak a dolgok, változunk mi is, és változnak az eszközeink. Ami a múltban működött, nem biztos, hogy most is segít. Számomra fontos, hogy mindig rugalmasan alakítsam a stresszkezelő eszközeimet a jelen pillanatomhoz.

Az írás is sokat segít. Ma, amikor beraktam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam az mp3 lejátszót, éreztem, hogy valami kezd átszakadni bennem. Visszafelé levettem a cipőmet és beszaladtam a szántóföldre, arra vágytam a leginkább, hogy a talpaim érjék a földet, hogy a kapcsolat „közvetlen” legyen. Mire leértem, az elengedés könnyei már utat törtek magunknak bennem és a történetem cseppek alakjában legördült az arcomon, kijelölte az utat magának, azt az utat, amelyikben a leginkább meg tudta mutatni magát.


Nagyokat sóhajtottam, hogy az érzések minél lejjebb jussanak bennem és minél több mindent magukhoz tudjanak ölelni. Figyeltem, ahogyan peregnek előttem a képek egy olyan életről, amit tudatosan toltam el magamtól. Egyszerűen más jövőt választottam magamnak, amit nem bántam meg, s tudom, hogy nem is fogom, de attól még az elengedésnek nem szenteltem kellő figyelmet. Most engedtem, hogy megjelenjen bennem minden olyan érzés, amire eddig nem figyeltem, és engedtem, hogy az legyen, ami lenni akar.

Nem címkéztem, nem gondoltam hozzá semmi többet, csak álltam a szántóföldön és néztem, ahogyan távolodik tőlem egy régi élet, egy régi boldogság. Meg-megakadt bennem az elengedés energiája, amikor a bizonytalanság keveredett bennem, hiszen annyiféleképpen lehet leélni az életet, annyi mindent lehet csinálni, de aztán megint stabilan álltam a bizonyosságban, hogy ha hív az Utam, nem tehetek úgy, mintha nem hallanám, nem mehetek az ellenkező irányba, mert az egóm a kellemes és vággyal teli életet hajszolná.


Sokat változtam azóta, amióta az a világ, amit elengedtem ott kint a szabadban lazított a szorításán, majd utamra engedett. Amikor felébredünk és születik, vagy előbújik belőlünk egy új fény, már nem tudunk utána úgy élni, mintha ez nem történt volna meg. És én nem is akarok. Tudatosan sem. Bennem a fény egyre közelebb ahhoz, aki VAGYOK, és ez így jó. És mozizni is szeretek, elfelejtett kedves emlékeket idézni, már nem fáj, ha látom ezeket a régi képeket, már nincs bennük érzelem, már csak képek.

Az elmúlt évek alatt annyi mindent tapasztaltam meg, és annyi mindenen mentem keresztül, mert tudattalanul élni és érezni akartam. Ma már tudatosan tudom, hogy csak az él igazán, aki mer érezni és meri átengedni az élet ajándékait az életén. „Az élet célja maga az élet”. Ha a régi emlékek miatt elbújnék az érzéseim elől, akkor egy üres díszlet élettelen darabja lennék.


Jó volt, hogy újra visszatértek hozzám ezek a pillanatok a múltból, jó volt emlékezni, s jó volt utána felvenni a cipőt és továbbmenni. Könnyebben, szabadabban és örömmel. S mindez két különböző festmény által, amelyek a fény és árnyék harcát ábrázolták, illetve különböző módokon jelenítették meg. Azt éreztem, ez a mindennapi küzdelmünk, azért a magasabb rendű létezőért, akik valójában vagyunk. Ha döntünk egy út mellett, a másikat el kell engedni.

Ez nem mindig könnyű, de ha nem tesszük meg, ha nem mondunk le a másik útról, valójában nem köteleződtünk el igazán a döntésünk mellett. Egyszerűen nem lehet többé ragaszkodni azokhoz a mankókhoz, amik egyszer a túlélésünk zálogai voltak. Ha boldogok akarunk lenni, fel kell égetni ezeket a hidakat, utakat, amelyeken akár vissza is fordulhatunk. Tudnunk kell azt, hittel és erővel a szívünkben, hogy csak előre haladhatunk tovább, a választott utunkon. És ez így van jól.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Térj haza, térj haza a szívedbe!

Térj haza, térj haza a szívedbe!

Nagyon szeretem a meséket, azok titkos világát és titkos tanításait. Nem olyan direkt szájbarágósak, az ember lelkében érintenek meg valamit, kinyitnak egy kaput, amelyen keresztül egészen máshogy érzékeljük a világot. Így esett a választásom az 5 Őrző legendája című mesére, amit valamelyik nap meg is néztem.

Volt benne egy olyan rész, amikor a Mikulás próbál segíteni Dér Jankónak, hogy megtalálja sorsában a békét, hogy rájöjjön, ki is ő valójában. Ehhez egy mikulásosra festett matrjoska bábut használ, és ahogyan egymás után nyitja ki saját apró képmásait, az egyik szomorú, a másik dühös, stb. de az utolsó, a legkisebb, a kiindulópont egy tágra nyíl szemmel csodálkozó bábu. És erre azt mondja a Mikulás: ez vagyok én legbelül, aki nagy szemekkel rácsodálkozik a világ szépségére. Te ki vagy legbelül Dér Jankó?”


Aznap ez volt a legnagyobb bölcsesség, ami a szívembe költözött, hiszen valaki akkor lel békére, ha megtalálja önmaga esszenciáját, az igaz önvalóját és mindig hű is marad ehhez. Emlékszem még azokra az évekre, amikor sodródtam az árral, abban az iskolában tanultam, a szüleim választottak nekem, és azokat a szerepeket játszottam, amiket elvártak tőlem. Aztán sorsom egy pontján egy hatalmas törés szétzúzta az addigi életemet és egy láthatatlan kéz egy teljesen új irányba fordította a fejemet.

Ezen az úton sok kihívással találkoztam, mire megérkeztem igazán önmagamba. Rengeteg fájdalmas és örömteli tanításon vagyok túl, volt, amiről azt hittem, hogy soha nem heverem ki, volt, amikor azt hittem soha nem fogok úgy szeretni, mint akkor, de ezek mára már csak emlékek. Ezek után a feszültséggel teli évek után megérintett a kegyelem, és megtapasztaltam a szeretet valódi gyógyítását. Sokszor mondjuk, hogy egyetlen út van, a szeretet, de ez tényleg így van. Ez már az én igazságom is.

Amikor megtaláltam önmagam a rengeteg szerep között, hirtelen megnyugodtam. Mély béke töltött el, tudtam, hogy hazaérkeztem. Régen is vágyódtam „haza”, de akkor még azt hittem, hogy az valahol rajtam kívül van.
Most már tudom, hogy nem, hiszen az az isteni forrás, amitől elszakadtunk, amikor leszülettünk ide a Földre, az bennünk van. Mindig is bennünk volt, soha nem veszítettük el azáltal, hogy vállaltuk az emberi létet.


Jó megérkezni ebbe a tágult tudatállapotba, jó így békében és biztonságban lenni a világban. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem billenek ki az egyensúlyomból, vagy nem leszek pl. dühös. De igen, megélem az érzéseimet, de aztán visszatérek az önmagam szeretetéhez, és megkeresem az Egységet az adott helyzettel. S ahogy egyre inkább haladok ezen az úton, egyre több időt töltök az Egység állapotában és egyre kevesebbet az emóciók vezérelte vágy központúságban.

 „Térj haza, térj haza a szívedbe!”


Ez lett az a mondat, ami mindig vezet, ami átsegít a nehéz pillanatokon és újra felemel. Megértettem, hogy a boldog élet nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, hanem azt, hogy mindig vissza tudunk térni a legerősebb részünkhöz, a szívünkhöz, s innen minden helyzet gyógyítóvá válik számunkra.

Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles


A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Gyógyító tánc

Gyógyító tánc

Volt egy visszatérő álmom párkapcsolati témában, ami ijesztő és fájdalmas volt. Mindig is azt éreztem ezzel kapcsolatban, hogy valamilyen előző életbeli élményt próbálok feldolgozni álmomban. Sokat imádkoztam azért, hogy ez sikerüljön valahogy, mert mindenáron el akartam kerülni azt, hogy ezt a történetet a fizikai síkon is át kelljen élnem.

Abban az évben a sors úgy hozta, hogy részt vettem egy NIA táncon Mallorcán, csodálatos barátnőm, Era tartotta. Ez számomra egy olyan mozgásvilág, amelyben a testenergia alapok tudatosítása történik és beágyazódott programok törlését különböző módon segíti elő. Akkor ott a párkapcsolat volt a témám, pontosabban ez az álom, s ennek a különböző síkokon történő törlése. Leérkeztünk a tengerpartra, elkezdtem befelé figyelni, s éreztem, hogy egy átszakító energia érkezik a térbe. Gondoltam is magamban, hogy erőteljes oldásnak nézünk elébe. 🙂

Amikor elkezdtük a táncot, már az elején teljesen belementem a táncba, az oldódásba. Pedig arra gondoltam, hogy ez majd nehéz lesz, hiszen a tengerparton nemcsak mi voltunk, hanem sokan mások. Azt feltételeztem, hogy majd nem leszek annyira bátor, hogy csak majd őrlángon fogok táncolni, mert nem akarok mások előtt túlságosan intenzíven megnyilvánulni. Ehhez képest a valóság teljesen máshogy alakult, mint amit elképzeltem. Valahogy a tenger morajlása, a homok a talpam alatt, a lemenő nap sugarai kizártak minden más embert. Csak én voltam ott és az a téma, amit meg akartam gyógyítani magamban. Azt csak utána realizáltam, hogy a gyógyuláshoz ugyanarra a bátorságra volt szükségem, mint amikor eldöntöttem, hogy részt veszek ezen a programon, és egy terem biztonságos közegéből megérkezem a természet nyílt terébe és nem fog érdekelni, hogy mások is ott vannak ebben a belső folyamatban.
 

Mind a 4 szinten (fizikai, mentális, érzelmi és spirituális) éreztem, hogy mozgásba lendülnek a dolgok és átjár az oldódás. Közben folyamatosan pásztáztam az erőteret körülöttünk, hogy figyeljem, milyen energiák lépne be, milyenek távoznak, történik-e beragadás, és sikerül-e a megadás.


S újra megéreztem az addig „lappangó” átszakító energiát, már a spirituális szintnél jártam, amikor éreztem egy lökést, és azt éreztem, hogy valami kiszakadt belőlem.  Egy összehúzódás és egy kitágulás kísérte a folyamatot. S érezni kezdtem, hogy a szívem könnyebbé vált, elkezdett ragyogni. Később senki nem számolt be hasonló élményről, de csodálatos megtapasztalást érzett át mindenki. Era nagyon ügyesen tartotta a teret, táncolta a koreográfiát, könnyű volt követni és közben befelé figyelni.

Miért írtam le mindezt és hogyan kapcsolódik az álmomhoz?
Már egy ideje akkor teremtettem a párkapcsolatot, ez volt a mantrám: „egy szeretetteljes és tiszta energiájú párkapcsolatot vonzok az életembe és be is fogadom”, de éreztem belülről, hogy a mintám nem ez, hogy nem megy ennek a valódi befogadása. Régóta foglalkoztam azzal, hogy azokat a lenyomatokat, amelyeket magammal hoztam, meg tudjam gyógyítani. Az álmaimban szereplő férfiak sem ezt a képet testesítették meg, hanem egy egészen más típust, amitől szabadulni akartam. A megerősítő mondatok és a Nia tánc hatására amikor újból álmodtam a rémálmot, akkor egyszer csak a gyógyulás belépett az álomba, önkívületi állapotban hangosan is és álmomban is kimondtam, hogy ELÉG volt és egy hatalmasat csaptam magam mellé az ágyra, gondolom nyomatékosítottam 🙂 Erre az ütésre ébredtem fel, felültem, hogy felfogjam, hogy mi is történt valójában.

Aztán sírni kezdtem. Hullottak az öröm könnyeim, mert meggyógyult bennem ez a történet, és visszaadtam ezt az Egésznek. Többé már nem az életem része, és tudom, hogy körbeértem a párkapcsolati témában, leraktam egy olyan mintát, ami sok fájdalmat és nehézséget okozott. A könnyeimen keresztül megéreztem, hogy szabad vagyok és szabadon olyan társat vonzok az életembe, akit igazán megérdemlek. Csodálatosan indult az aznapi reggelem! 🙂 Erre a napra biztosan emlékezek majd életem végéig. Ma már egy olyan párkapcsolatban élek, ami ezt a gyógyulást tükrözi vissza. Ez nem jelenti azt, hogy más területen nincsenek kihívásaink, csak azt, hogy egy nagyon nehéz terhet visszaadtam, s örülök, hogy ez már nem árnyékolja be a mindennapjainkat.

Azért jött ismét elő ez az emlék, mert a női elvonulásra meghívtam Erát, hogy egy különleges koreográfiát állítson össze nekünk. Kértem tőle egy lélekseb és egy Hold koreográfiát. Mindkettő fantasztikus volt, mindkettő máshogyan. A lélekseb táncban mindannyian elfáradtunk, de felszabadítottuk azt az erőt, ami be volt kötve ezekbe a részekbe, ahol emésztettük magunkat, ahol elfolyt az életerő energiánk. A Hold táncban könnyeddé váltunk, hiszen a Hold minőség az az erő, ami minden nő számára követendő, amely az igazi női princípiumokat képviseli. Könnyű volt megmártózni ebben a gyógyulásban. Nagyon jó volt átélni ezeket a pillanatokat, nem törődni semmivel, csak engedni, hogy felébredjen bennünk a valódi NŐ. Hála érte.


Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Az élet értékessége, a családok születése

Az élet értékessége, a családok születése

Olvastam egy olyan megközelítést, hogy minden család a Teremtő egyes kivetülése. A Teremtő bizonyos feladatokkal útnak indította réges-régen a családokat, hogy a megtapasztalásaikat ajándékozzák majd Neki, az Egynek.

A családok tényleg generációról generációra hoznak és örökítenek át megoldandó feladatokat, s egyszer csak a változás körbeér. A generációk között egy lélek felelősséget vállal és bátorságot mutat, hogy felvállalja a feladatot, megoldja és megszakítja a láncolatot. A családi karma sokszor a sejtjeinkben van kódolva, így amikor a bátor lélek az „asztalra csap”, hogy elég volt, az az egész családot megrázza.
Időről időre hajlamosak vagyunk mindannyian „belepunnyadni” helyzetekbe, megszokjuk, hogy ez mindig is így működött, ezt már a nagymamám is így csinálta. De amikor belém hasít a tudat, hogy én nem a nagymamám vagyok, én nem a családi minták vagyok, én nem az a robot vagyok, aki megtörten cipeli tovább a család terhét, mert így „szoktuk”, hanem egy Lélek vagyok, aki vállalta, hogy begyűjti a saját tapasztalatait, megszerzi a saját címkéit, majd elengedi azokat, s ezek mögött a hétköznapi játékok mögött meglátja, hogy a Lélek útja a leggyönyörűbb ösvény, amin valaha járhatott.


Amikor életem első családállításán részt vettem, a fő feladatom az volt, hogy visszaálljak a saját helyemre a családban. Abban a folyamatban és vívódásban megértettem, hogy a család, számomra a legszentebb egység dinamikája és szeretete, nem az irányításban rejlik, hanem a feloldásban. Sok év telt el azóta, hogy részt vettem ezen a családállításon, de végül sikerült a saját helyemen, szeretettel feloldódnom a családban. Ez nagyon sok változást hozott el az életünkben, ezek között voltak szívszorítóan nehéz élmények is, de a visszatekintés könnyű, mert már látom az eredményt és látom, hogy mindez hogyan ér össze.

A minap néztem egy sportközvetítést, egy gyönyörű gyakorlatot, ami végül egy aranyéremben csúcsosodott ki. Láttam a szurkolók arcát, a sportoló alázatos, kedves mosolyát, és ahogyan a dobogón állt, láttam, ahogyan láthatatlanul összeérnek a kezek, egymásba fonódnak és osztozunk egy örömben, egy vállalásban. Én is fogtam ezeket a kezeket, pusztán azáltal, hogy a tv előtt ülve, nyitott szívvel ennek a kivételes pillanatnak a részévé váltam.

Ez a varázslat megmutatta nekem, hogy a művészetekben, a sportban, az építészetben összeérnek a családok. Amikor megírok egy verset, és megérinti azt, aki olvassa, a részévé válik annak az érzelemnek, amit generációról generációra a mi családunk hordoz, vagy, ha megérintek egy szobrot, a lelkem találkozik a szobrász vállalásaival, érzelmeivel, amelyeket már oda tudott adni az Egynek, és így tovább. Aki vállalja azt, hogy megosztja sikereit, a nehézségeit, az örömeit és a bánatát, mindig összekapcsol családokat, embereket azáltal, amit mutatni, megvalósítani tud.
Amikor kifejeződésre kerül egy érzelem, feloldódik az Egyben. Ezekben a láthatatlan ölelésekben ott rejlenek azok a varázslatos üzenetek, amelyek az Égiek szeretetéből és áldásából fakadnak. Ezek a pillanatok erőt, hitet és kitartást adnak és megmutatják, hogy fel lehet oldódni a sorsban, a karmában, hogy a csoda élő és köztünk élő, a pillanatokban rejlik, csak ott lehet rátalálni, sem a múltban, sem a jövőben nincs hatása, egyedül csakis a jelen pillanatban. A csoda egyszerű és hétköznapi, és ettől lesz varázslatos és országokon átívelő, határtalan nagyságú.


Nagyon szeretek sporteseményekre járni, szurkolni, együtt lenni sok-sok emberrel, akik mind éltetik és támogatják azt, akié a küzdelem. A lelkem vágyik ezekre az áldásokra és ajándékokra, amelyek nemcsak sikereket, érmeket mutatnak, hanem a gyökereimet is. És persze a csodákat is. 🙂 Talán furcsa, de éppen ilyenkor, amikor együtt szorítunk egy nemzetért, egy emberért, vagy egy csapatért, meg tudom érezni azt az erőt, ami ebben az országban van. Az összetartozás erejét és egy nagyon pozitív rezgést.
Ugyanezt érzem, amikor csoportban dolgozunk, az persze jóval kisebb kör, főleg spirituális emberekkel, és mégis, az élmény ugyanaz. Együtt teremteni és átélni valami felemelőt, valamilyen meghatározó pillanatot. Bennem sosem a győzelem a cél (pedig régen csak az egó eredménycentrikussága vezérelt), hanem az, hogy átéljem a pillanatot, átéljem azt, hogy mit jelent összekapcsolódni egy láthatatlan szál mentén és jót adni a világnak. Hiszen ezek a rezgések megmaradnak, ezek hozzáadódnak a világhoz, ezek örök lenyomattá válnak a térben.

Hiszem, hogy amikor az emberek összekapcsolódnak a világban, hogy valakinek szurkoljanak, jó dolgok születnek. Olyan részeket mozgatunk meg magunkban ilyenkor, ami gyógyítja a világot. S ennek legkisebb egysége a család, minden család jelenléte gyógyulás a világban, mert az élet értékességét hirdetik, csak mindegyik máshogyan. Ha elég értékes egy erőtér (ez azon múlik, hogy a benne élő emberek így döntenek-e vagy sem), akkor tovább örökítjük ezeket a mintázatokat, s teret adunk a fejlődésnek, a felemelkedésnek.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Aki énekel, az kétszer imádkozik

Aki énekel, az kétszer imádkozik

A mai írásomat kicsit messzebbről indítom. Egyik évben december 13-án részt vehettem a Bolyki Soul & Gospel kórus előadásán. Szeretem a gospel zenét, de őket még nem hallottam, így izgatottam vártam ezt az estét. Titkon volt bennem egy olyan vágy, hogy ez a koncert segít majd abban, hogy ráhangolódjak a karácsony misztériumára.

Ültem a teremben és vártam, hogy kezdődjön a koncert. Közben össze-vissza csapongtak a gondolataim. Aztán elaludtak a fények, és felcsendült az egyik legszebb hang, amit életemben hallottam. Lendületesen szaladt a kórus a színpadra és én már nem a teremben ültem, hanem egy másik világ gyümölcsöskertjében feküdtem a puha fűben, virágillat lengett körbe, és az arcomat sütötte a nap. Csak hallgattam távolból egy Angyal énekét, és éreztem, ahogyan körbetáncolja a lelkemet.

Aztán megéreztem ebben a térben más lelkeket is, mindannyiunkban szólt a dal és mindannyiunkban ott szólt a dal. Egyre erősebben hallottam saját lelkem dalát is, és másokét is. Nem zavart össze a sokféle dallam, ritmus, csodálatos volt, ott zengett a térben és ezt a kórus hívta elő belőlünk, a hallgatókból szeretetükkel.

A zene segítségével felszabadultunk a nehéz rezgések alól, hogy könnyedén és vidáman tudjuk megélni az egyik legszentebb ünnepet. Amíg hallgattam azokat a gyönyörű dalokat, figyeltem, ahogyan elő-elő bukkannak a lelkemből azok a történetek, amelyeket cipelek magammal, és amelyeknek a fájdalmához tudattalanul ragaszkodom. Volt olyan régi érzés, ami újra és újra visszatért, de azt éreztem, hogy ez az angyali hang szeretetteljes rezgése gyógyítani kezdte bennem ezeket az érzelmeket. Olyan mélységig jutottak a lelkemben a megbocsátást felszabadító érzelmek, hogy a könnyeimmel küszködtem egy rövid ideig, de aztán tehetetlenül engedtem, hogy az el nem sírt könnyek utat törjenek maguknak. Leperegtek az arcomon és tova lettek a neheztelő emlékekkel együtt. Ahogyan elpárologtak a könnyeim, úgy párologtak el a nehezteléseim, s a megbocsátás tiszta energiájában ringatóztam tovább, és úsztam az áramlással, amelyben a kórus kísért.

Egy nagyon impulzív dal a Via Dolorosa című ének volt, amit akkor hallottam életemben először, de akkora élményt nyújtott, hogy még most is beleborzongok. Ahogy hallgattam a dalt, láttam magam előtt, ahogyan Jézus viszi a keresztjét, éreztem, hogy ott állok a tömegben és imádkozom azért, hogy békét leljen a küldetésében. Láttam az utcát, az embereket, éreztem a szívekben a fájdalmat, de éreztem a Fényt is, a megváltás fényét. Olyan jó volt újraélni a Krisztusi szeretetet, és a szívem megtelt hálával. Nem emeltem falakat, hogy védjem magam, nem választódtam el tudatosan a többiektől, kinyílt bennem a tér és megéltem az Egységet, idegenekkel, és szeretni tudtam őket azért, mert VANNAK. Azóta is élem ezt a nyitott létezést.

Úgy érzem, hogy a szívem egy valódi gyógyítást kapott ezen az estén, azért kellett, hogy ott legyek, hogy megéljem ezeket az érzéseket és leromboljam a korábbi falakat, amelyek elválasztottak másoktól. Sok-sok falat romboltam már le eddigi életemben, volt, amit egy darabon aztán visszaépítettem, de most leomoltak azok a határok, amelyekkel távol tartottam magam másoktól. A szabad áramlás hömpölyög bennem, és azóta annyi emberrel ismerkedtem meg, vonzottam az életembe!
„Aki énekel, az kétszer imádkozik.” Csodálatos imák szálltak ki aznap este az Univerzumba, és a varázslat kezdetét vette.

De miért írom le most mindezt?  A hétvégi női elvonulás visszahozta ezt az emléket. Amikor az Attila dombon ültünk egy csendes, békés körben, és elénekeltünk egy gyógyító mantrát, hirtelen kinyílt a tér, s gyógyulni kezdtek a több ezer éves női kondíciók lágyan, puhán és szeretettel. Ebben az összekapcsolódásban egy belső felajánlkozásban felemeltük az Égig a szándékainkat, titkos vágyainkat, s megtöltöttük ezeket a belső bizonyossággal, hogy elérjük a szentséget.

Nagyon jó volt átélni, hogy milyen ereje van a közös éneknek, hogy bár nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget neki, de különleges erővel tud tisztulni a torok csakra területe. Minden olyan sérülés, ami az erőnk fel nem vállalásából, a ki nem mondott szavakból, az erős nők el nem sírt könnyeiből fakadnak, az elképesztő gyorsasággal tud tisztulni. Szükség van a közös éneklésre, arra, hogy úgy kapcsolódjunk össze, hogy felemelő érzéseket éljünk meg, s át tudjuk fényesíteni azokat a részeinket, amelyek még kishitűek, amelyek félnek, amelyek nem hisznek. Ez visz előre bennünket.

Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

error: Content is protected !!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás