Mi történik a 10milliószoros napon?

Mi történik a 10milliószoros napon?

Ennek a napnak azért ilyen hatalmas az ereje, mert sokan hiszünk benne és sokan teremtjük. Világszerte ismerik ezeket a napokat, amelyek emlékeztetnek bennünket az isteni teremtő természetünkre, s támogatják azt, hogy legalább négyszer az évben érezzük azt, hogy az életünknek valódi társteremtői vagyunk.

Mivel ennyi ember figyelme, energiája és pozitív hozzáállása összeadódik, tényleg elérhetővé válik ez a hatalmas erő. Mindannyiunk számára. Ezen a napon, ha a figyelmünket arra fókuszáljuk, amit valójában szeretnénk, akkor ez az elindító energia olyan erővel robban be a manifesztáció sokszor rejtett dimenzióiba, hogy lehetetlenség, hogy ne induljon el a megvalósulás irányába, amit ezen a napon teremtünk.

A teremtő nap nevet nem hiába kapták ezek a napok a buddhista hagyomány szerint. Úgy tartják, az esztendő ezen napjain minden tettünk, gondolatunk tízmilliószoros energiával töltődik, és még többet vonz be önmagából az életünkbe. A tízmilliószoros napok vagy nagy Buddha-napok a tibeti kultúrában gyökereznek, a tibeti naptár legjelentősebb napjai. Minden ilyen napon Buddha életének egy-egy állomásáról emlékeznek meg, a csodatévő cselekedetekről, az első szentbeszédről, a végső megvilágosodásról és a mennybemenetelről.

Valójában rajtunk múlik, hogy hány ilyen napot tartunk magunknak az évben, hiszen bármelyik nap alkalmas arra, hogy higgyünk abban, hogy a vágyaink valóra válnak. Ha hiszünk abban az alapfeltevésben, hogy a Teremtő a saját maga képére teremtett bennünket, akkor abban is hinnünk kell, hogy megérdemeljük a bőséget és az áramlást.

Ezen a napon az történik, hogy elhisszük magunkról, hogy képesek vagyunk eljutni a teremtő erőnk csúcsára, és manifesztálni. A manifesztálás talán sokak számára egy rejtett, titkos alkímia, pedig semmi misztikus nincs benne, ha ismerjük a szellemi törvényeket.

Ez bárkinél, bármikor működik, és ha mégis elakad a teremtés, a következőt vizsgálhatjuk meg:

1. Vajon tényleg hiszek-e abban, hogy azt, amire vágyok, megvalósul?
2. Teszek-e mindennap azért valamit (akár egy apróságot), hogy közelebb kerüljek hozzá?
3. Van-e bennem pozitív elvárás, előkészítem-e az életemet úgy, hogy legyen helye a beteljesülésnek?
4. Öntözöm-e minden nap pozitív gondolatokkal a teremtésemet, hogy növekedhessen?
5. Ismerem-e a saját tempómat, hogy milyen ütemeben tudom befogadni a dolgokat, ajándékokat?
6. Be tudom-e fogadni azt, amire vágyom, vagy csak úgy gondolom?
7. Kijelölöm-e az univerzumnak a megvalósulás útját, vagy nyitott vagyok több lehetőségre?
8. A NEM is válasz. Mit üzen számomra? Keressek egy másik utat?
9. Észreveszem-e az apróbb üzeneteket, amiket az élettől kapok, hogy hogyan jussak el a vágyott állapotba, vagy csak a célt látom, és azt, hogy még nem vagyok ott?
10. Ha már egyszer kifejeztem a vágyam az univerzumnak, belekapaszkodok-e a kívánságomba, és visszahúzom, vagy engedem szabadon szállni a megvalósulás felé? Avagy, ha elültetek egy virágot, akkor minden nap kihúzom-e a földből, hogy megnézzem, hogy gyökeret eresztett-e már?
11. Kinek a vágya, amit szeretnék? Az enyém, vagy valakitől átvettem?


A teremtés egy könnyed mechanizmus, mi emberek tesszük nehézzé
. Sokszor határozott elképzelésünk van arról, hogy mit érdemlünk meg, és minek, hogyan kellene megvalósulnia. Akkor hibázunk csak, ha nem ismerjük önmagunkat, nem tudjuk, hogy valójában kik vagyunk és olyan álmokat hajszolunk, amelyek nem is a miénk. Ezeket sosem fogjuk elérni. Nem bennünk született meg a vágy, így mi azt nem tudjuk elérni.

Ami viszont belülről, a szívünk mélyéről fakad, melegséggel tölt el, megtöltjük érzelmekkel, a megvalósulás iránti vággyal, szeretettel. Amikor ezt érezzük, utat is fogunk találni ahhoz, hogy elérjük és megteremtsük az álmainkat. A bőség nem kiváltság, nem csak keveseknek jár, hanem mindenkinek. A pénz energia, se nem jó, se nem rossz, egy semleges erő, amit mi magunk címkézünk fel így vagy úgy.

A mai napon szenteljünk figyelmet annak, hogy a vágyainkat tápláljuk, azoknak adjunk energiát, fényt és szeretet. Lássuk magunkat úgy, ahogyan a legboldogabbak vagyunk, bármit is jelentsen ez számunkra. A mai nappal elindul a teremtésünk, elementáris erővel megtámogatva. Higgyünk abban, hogy a legjobbat érdemeljük!

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Fogd már meg a kezemet!

Fogd már meg a kezemet!

Az elmúlt időszakban sokat tanultam az alázatról. Azt hittem, hogy már így is sokat tudok róla, de rá kellett jönnöm, hogy magasabb szinteken semmit sem tudok róla. Amikor egyetemre jártam, vendéglátóztam mellette és itt rengeteg fájdalmas leckét kaptam az alázatról és szolgálatról, szükségem is volt rá, mert az öntudatom hatalmas volt. 5 év alatt tört be a sors annyira, hogy az életem egy teljesen más irányt vett, minden álszent dolog, amiben addig hittem, kártyavárként omlott össze az életemben. Ez jó sok éve volt már, de akkor eldöntöttem, hogy elindulok egy olyan úton, amit nem ismerek és nem tudom, hogy merre tart.

Ma visszanézve életem egyik legjobb döntését hoztam meg akkor, s a napokban elméláztam azon, hogy rengeteg nehézséggel találkoztam a „spirituális” utamon, s arra is rá kellett döbbennem, hogy ezek mind az én makacsságom miatt váltak nehézséggé. Volt bennem egy önteltség, amivel egyfolytában én akartam irányítani az életemet, s nem engedtem, hogy vezessenek. Fájdalmas volt, amikor ez az önteltség darabokra hullott.

Sajnos be kellett látnom, akármilyen nehéz is volt, hogy nekem fontos volt eddigi életemben, hogy ha csinálok valamit, tudjanak róla mások. Először azzal mentegettem magam, hogy író vagyok, az a dolgom, hogy írjak mindenről, ami történik velem. És ez így is van, ez fontos számomra, de az ÉN-t szeretném kivenni az összes történetből. Amikor árvíz volt nálunk, az megmutatta, hogy ez az ÉN úgy befolyásolja a helyzeteket, ahogy neki tetszik, és ezeket a cselekedeteket bebújtatja a segítség és kedvesség köntösébe. Szeretném kihangsúlyozni, hogy fontos, hogy segítsünk egymásnak, de a mögötte meghúzódó szándék az, ami igazán számít.


Ez az alázat számomra egy magasabb foka, amikor már nemcsak a cselekedeteimet tisztítom meg az ÉN játszmáitól, hanem a szándékaimat, gondolataimat is. Most talán azt gondolod, hogy ez milyen könnyű, de sajnos nem az. Leleplezni önmagunk játszmáit sosem egyszerű. Amikor valaki azt az utat választja, hogy segít másoknak, előbb-utóbb szembe kell néznie a saját mögöttes szándékaival, és azokat megtisztítani és átfényesíteni.

Az én életembe egy ponton belépett az önzetlen szolgálat, amit lelkesen és szívesen teszek. De egészen mostanáig sosem néztem be ezek az események mögé, hogy miért vannak jelen az életemben, miben kell gyógyulnom nekem azáltal, hogy másoknak segítek. Szeretem a gondolatébresztő mondatokat, ezt egy zenében hallottam meg: „Nyújtom, fogd már meg a kezemet”. És akkor rádöbbentem, hogy számtalanszor hagyom lógni az Égiek kezét, és nem fogom meg.

Nem bízom bennük és átveszem az irányítást. Egy aprócska, jelentéktelen történetben akkora vihart éltem meg a lelkemben ennek kapcsán, és mélyen, alázattal értettem meg, hogy bárhova is sodor az élet, bármit is kell csinálnom, miközben én máshol akarok lenni és máshogyan akarok cselekedni, alázattal el kell fogadnom, hogy ahol vagyok, ott a helyem. Hiába hiszem azt, hogy máshol többet tudnék segíteni, ez nem így van. Ott tudok a legtöbbet tenni, ahol éppen vagyok.


Eddigi életem legtöbb problémájának a forrása az volt, hogy szerintem mindig máshol kellett volna lennem, mindig mást kellett volna elérnem
, sosem azt, ami megtörtént, amim van. Ez önteltség. Ez eltaszít a jelen csodás pillanataitól és az ego egy állandó feszültségben tart, és nem találom az elégedettséget, a boldogságot. Amikor más megpihen egy mosollyal az arcán, én akkor már agyban a következő feladaton pörgök, nem élvezem ki a munkám gyümölcsét, nem élvezem ki azt az elismerést, amiért hajtottam. Hajtok egy olyan elismerésre, amire nincs is szükségem, ezért nem örülök neki, amikor megérkezik, mert a lelkemnek annyira mindegy, hogy a külvilágtól mi érkezik, neki csak az számít, hogy mi az igazi szándékom. Most már nekem is csak ez számít. Nyújtják, és megfogom a kezüket!

Ma már arra is rádöbbentem, hogy nem mások miatt írok, hanem magam miatt elsősorban. Fantasztikus és csodálatos, hogy van, aki olvassa a gondolataimat, de valójában én így teszek rendet a fejemben, így összegzek. Mindig, amikor írok, gyógyul bennem valami. Nem mondom meg, hogy mennyi idő kellett ahhoz, hogy ez leessen nekem. 🙂 De ez nem is érdekes, nem az számít, hogy mennyi ideig tart, hanem az, hogy megérkezzünk. Nekem sem könnyű szembesülnöm az emberi játszmáimmal, nekem se könnyű belenézni ezekbe a tükrökbe, de tudom, hogy ez az egyetlen út, amin érdemes járni. Bármennyire fájdalmas is időnként, de mindenképpen szabaddá tesz. Az alázat az egyik legszentebb dolog, amit érdemes az életünk részévé tenni.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Fény – árnyék játéka, a mindennapi választás

Fény – árnyék játéka, a mindennapi választás

Nemrég voltam egy kiállításon, és az ott látott egy-két kép megpiszkált bennem valamit a múltból. Két út (két külön festő képei által) vált ketté bennem a kiállítás kapcsán, a jelen gyönyörű fénnyel teli pillanatai és az út, amely megidézett egy régi hangulatot. Csak figyeltem, ahogyan hömpölyögnek az érzések bennem, néha vadul kavarogtak, néha hanyagul ide-oda fodrozódtak. Néha egy váratlan pillanatban egy fojtogató érzés tört rám, ahogy kereste a kiutat mindez belőlem. Ezek a képek a lelkemben elértek egy olyan titkos helyre, amely egy megidealizált világ cukormázas emlékeit rejtette. Nem álltam ellen neki, de nem is siettem el a szembenézés pillanatát.

Korábban minden reggel futottam. Most csak sétálni van erőm. Csodálatos a szabadban, a kora reggel illatát magamba engedni. Nekem ez az, ami segít feldolgozni és leföldelni a lelki folyamataimat. Régebben a futás segített, de ahogyan változnak a dolgok, változunk mi is, és változnak az eszközeink. Ami a múltban működött, nem biztos, hogy most is segít. Számomra fontos, hogy mindig rugalmasan alakítsam a stresszkezelő eszközeimet a jelen pillanatomhoz.

Az írás is sokat segít. Ma, amikor beraktam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam az mp3 lejátszót, éreztem, hogy valami kezd átszakadni bennem. Visszafelé levettem a cipőmet és beszaladtam a szántóföldre, arra vágytam a leginkább, hogy a talpaim érjék a földet, hogy a kapcsolat „közvetlen” legyen. Mire leértem, az elengedés könnyei már utat törtek magunknak bennem és a történetem cseppek alakjában legördült az arcomon, kijelölte az utat magának, azt az utat, amelyikben a leginkább meg tudta mutatni magát.


Nagyokat sóhajtottam, hogy az érzések minél lejjebb jussanak bennem és minél több mindent magukhoz tudjanak ölelni. Figyeltem, ahogyan peregnek előttem a képek egy olyan életről, amit tudatosan toltam el magamtól. Egyszerűen más jövőt választottam magamnak, amit nem bántam meg, s tudom, hogy nem is fogom, de attól még az elengedésnek nem szenteltem kellő figyelmet. Most engedtem, hogy megjelenjen bennem minden olyan érzés, amire eddig nem figyeltem, és engedtem, hogy az legyen, ami lenni akar.

Nem címkéztem, nem gondoltam hozzá semmi többet, csak álltam a szántóföldön és néztem, ahogyan távolodik tőlem egy régi élet, egy régi boldogság. Meg-megakadt bennem az elengedés energiája, amikor a bizonytalanság keveredett bennem, hiszen annyiféleképpen lehet leélni az életet, annyi mindent lehet csinálni, de aztán megint stabilan álltam a bizonyosságban, hogy ha hív az Utam, nem tehetek úgy, mintha nem hallanám, nem mehetek az ellenkező irányba, mert az egóm a kellemes és vággyal teli életet hajszolná.


Sokat változtam azóta, amióta az a világ, amit elengedtem ott kint a szabadban lazított a szorításán, majd utamra engedett. Amikor felébredünk és születik, vagy előbújik belőlünk egy új fény, már nem tudunk utána úgy élni, mintha ez nem történt volna meg. És én nem is akarok. Tudatosan sem. Bennem a fény egyre közelebb ahhoz, aki VAGYOK, és ez így jó. És mozizni is szeretek, elfelejtett kedves emlékeket idézni, már nem fáj, ha látom ezeket a régi képeket, már nincs bennük érzelem, már csak képek.

Az elmúlt évek alatt annyi mindent tapasztaltam meg, és annyi mindenen mentem keresztül, mert tudattalanul élni és érezni akartam. Ma már tudatosan tudom, hogy csak az él igazán, aki mer érezni és meri átengedni az élet ajándékait az életén. „Az élet célja maga az élet”. Ha a régi emlékek miatt elbújnék az érzéseim elől, akkor egy üres díszlet élettelen darabja lennék.


Jó volt, hogy újra visszatértek hozzám ezek a pillanatok a múltból, jó volt emlékezni, s jó volt utána felvenni a cipőt és továbbmenni. Könnyebben, szabadabban és örömmel. S mindez két különböző festmény által, amelyek a fény és árnyék harcát ábrázolták, illetve különböző módokon jelenítették meg. Azt éreztem, ez a mindennapi küzdelmünk, azért a magasabb rendű létezőért, akik valójában vagyunk. Ha döntünk egy út mellett, a másikat el kell engedni.

Ez nem mindig könnyű, de ha nem tesszük meg, ha nem mondunk le a másik útról, valójában nem köteleződtünk el igazán a döntésünk mellett. Egyszerűen nem lehet többé ragaszkodni azokhoz a mankókhoz, amik egyszer a túlélésünk zálogai voltak. Ha boldogok akarunk lenni, fel kell égetni ezeket a hidakat, utakat, amelyeken akár vissza is fordulhatunk. Tudnunk kell azt, hittel és erővel a szívünkben, hogy csak előre haladhatunk tovább, a választott utunkon. És ez így van jól.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Lourdes ajándékai

Lourdes ajándékai

Néhány év távlatából elővettem a gyógyulási naplómat, amelybe általában lejegyzem a belső folyamataimat, és időnként visszatekintek a segítségével, hol is tartok most. A napokban egyre inkább érzetem újra Lourdes energiáit magamban rezegni és úgy éreztem, hogy közös munkára hív. 🙂

Pár csodálatos napot töltöttem néhány éve nyáron a barátaimmal Lourdes-ban, ahonnan ihletett ötletekkel és lendületes, erőteljes energiákkal tértem haza. A meditációs cd ötlete egy inspirált állapotban érkezett meg. Akkor még fogalmam sem volt, hogyan tudom majd megvalósítani, hirtelen számtalan kérdés lüktetett bennem, de az Égiek csendességre intettek. Ahogyan a gondolatok zakatolása abbamaradt és egyre távolabb kerültem a hogyan? miért? kinek? mikor? kitől?, stb. kérdésektől, egyre közelebb kerültem a megvalósuláshoz. Mindent egyszerre tudni akartam, hogyan fogom majd kivitelezni, de az Égiek ezzel kapcsolatban csak annyi útmutatást adtak, hogy majd vezetnek.

Őszintén kicsit zabos is lettem az Angyalokra, mert akkor még jóval türelmetlenebb voltam, mint most, de az a folyamat, ami ott elkezdődött bennem Lourdes-ban a meditáció-s cd létrehozásával kapcsolatban, a türelmet is gyógyította bennem. Ráébredtem arra, hogy a türelmetlenség egy olyan indokolatlanul gyors tempó, ami elveszi a létrehozás, az alkotó folyamatok megélésének örömét.

Mikor hazaértem, először nekikezdtem, hogy megírjam a meditációk szövegét. Addigra már számtalan relaxációt írtam az Égiek segítségével, hiszen barátnőmmel már sok közös csoportfoglalkozást megtartottunk. De amikor leültem, hogy megírjam a cd-re a szövegeket, egyre csak elakadtam. Próbáltam kapcsolódni a Forrással, ahogyan szoktam, (többnyire ezért semmit nem teszek, ha írok, akkor ez egy automatikus kapcsolat) de a kusza gondolataimon kívül, semmit nem érzékeltem. Próbáltam erőltetni, hogy írjak valamit, ami aztán olyan is lett, és a kukában (vagy ahogy egy kedves barátom szokta mondani: a kerek iratrendezőben) landolt. Aztán figyelmes lettem arra, hogy a lábammal dobolok, rágom a szám szélét, gondoltam is magamban, ez meg milyen elcsendesedés? 🙂

Végül úgy döntöttem, hogy sétálok egyet, hogy kitisztuljon a fejem és letisztuljanak a szándékaim. A házunk mögött nem messze, az erdő szélén található egy pici kápolna a hegy tetején, oda szoktam felmászni, ha nyugalomra és békére vágyom. Alig ültem le, megéreztem újra azt a magas rezgésű energiát, ami Lourdes-ban töltődött belém, és letisztult bennem szinte varázsütésre sok minden. Azt tudtam, hogy az Égiek áldása kíséri ezt a munkát, tudtam, hogy mi a szándékuk vele, de azt nem tudtam, hogy miért engem választottak, mi az én szándékom és hogyan tudom ehhez úgy hozzátenni magamat, hogy létrejöjjön a VARÁZSLAT.
Anélkül, hogy tisztában lettem volna az egész terv minden részletével, felpattantam, és rohantam haza, hogy megírjam a meditációk szövegét. Hirtelen ötlettől vezérelve, írtam egy bátortalan levelet egy kedves ismerősömnek, akiről tudtam, hogy ír zenéket. Ő szívesen elvállalta a zene megkomponálását. Volt olyan találkozás, ami a megvalósulást illetően zsákutcába vitt, de mint emberi találkozás és beszélgetés, számomra hasznos volt.

Amikor megterveztem a borítót, egy csodálatos folyamat zajlott bennem, rádöbbentem közben, hogy mennyire szeretek alkotni, újat létrehozni és milyen nagy örömömet lelem benne. Megtanultam türelemmel kivárni mindenki munkáját, hiszen volt, aki nálam sokkal lassabban dolgozott, de ma már tudom, hogy az Angyalok mindig közbe fognak lépni, ha nagyon sietnék, mert azt tanítják, hogy a részletekben, a folyamatokban rejlik az igazság és a szépség, mert a részekből lesz az egész.

Ez a „csöppnyi” analógia mélyen hatolt belém, hiszen átégett rajtam, hogy a sok-sok emberből, a saját folyamataikból, tanulásaikból, felismeréseikből lesz az Egész, az Egy. Nekem tehát csak arra kell figyelnem, hogy mindig hozzá tudjam rakni magam az Egyhez, mindig meg tudjam osztani azokat az érzéseket, amelyeken keresztülmegyek. És még egy dologra megtanítottak ebben a történésben, hogy soha ne degradáljak le semmilyen folyamatot magamban, hogy ez kicsi, ez kevés, ez rossz, ezt utálom, stb., mert ezek mind-mind nagyon fontosak az Egy szempontjából!

Most már csak az a dolgom, hogy magamhoz öleljem a világot, és meséljek rendíthetetlenül a belső útjaimról. 🙂 A Lourdes-ba tett utazásunkkor Mária Magdolna “nyomában” jártunk. Abban az időben számomra nagyon fontos volt, hogy szinte mindenhova eljussak, ahol ő járt, vagy ahol nagyon erős Magdolna energia van, hogy minél stabilabban érezzem vele a kapcsolódást. Azonban Lorudes-ban nem őt találtam, hanem más tanításokat, más megéléseket. Ő volt számomra a “hívó szó”, de mégis a türelmetlenséget értettem meg, s ez a belső utazás vitt el már itthon egy mélyebb élménybe, önmagamba.
Hiszek benne, hogy minden hely tartogat ajándékokat számunkra, amelyeket érdemes kibontani, érdemes tudatosítani és aztán a hétköznapjaink részévé tenni. Nagyon szeretem ezeket a szakrális utazásokat, hiszen ezeken keresztül magamba tudom szívni a hely vibrációját és így sokkal erőteljesebben hat rám, mintha csak olvasnék róla. Hálás vagyok ezekért az utazásokért, mert ezek mindig felfednek belőlem valamit magam előtt. 🙂

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a saját képeimet használtam.

Kinek az életét élem? A megfelelésekből hozott döntések margójára

Kinek az életét élem? A megfelelésekből hozott döntések margójára

Az opera számomra mindig különleges élményt tartogat. Nemrég Boleyn Annát néztem/hallgattam meg, ami lebilincselő volt, szinte a székhez tűzdelt, pedig elég kényelmetlen volt. A helyválasztás nem volt a legtökéletesebb, de ha valami igazán a szívnek szól, ezek olyan apró kis szösszenetek, amik nem befolyásolják az élményt.

Boleyn Anna nem feltétlenül egy pozitív figura a történelemben, de az operaénekes színészi alakítása zsugorítani kezdte a köztünk tátongó űrt. Felemelő énekével körbefont, s húzott magába, hogy éljem meg ezt a karaktert az örömével, szerelmével, szenvedésével és bátorságával együtt. Miközben ebben a különös összeolvadásban lüktettem, ráeszméltem a párhuzamokra köztem és Boleyn Anna között. Megvilágított olyan részeket az életemben, amelyek felett eddig elsiklott a figyelmem és nem tudatosítottam azokat. Hirtelen életem eseményei egy láncon futottak, amelyet én fűztem a döntéseimmel és azok következményeivel. Annyira tisztán láttam, hogy hol követtem el hibákat, és ezek a hibák mind ugyanarra az egy dologra mutattak rá, ugyanaz ismételtem újra és újra: hogy megfelelésből hoztam döntéseket. Ezekben a múltbéli eseményekben egy volt közös, hogy nem a szívem szerint cselekedtem, hanem engedtem, hogy az elvárások a közelembe férkőzzenek, mázas álarcukkal elrejtsék az igaz valójukat, hízelgő szavukkal eltereljék a figyelmemet Magamról.

Boleyn Anna megmutatta, hogy nem a saját életemet éltem, nem az érzéseimet követtem, hanem mások bábjaként igyekeztem „jól” cselekedni. Mindig szeretettel álltam minden helyzethez és minden emberhez, ez volt a legtöbb, amit egy helyzetből ki tudtam hozni. De én, a ragyogó lélekláng sehol nem voltam. Magányosan ültem a testem egy sötét pontján, mert nem számítottam. Sem magamnak, sem másnak. Ott ültem és egyre magányosabbnak éreztem magam, egyre inkább elhagyatottnak, miközben az elvárás már az én arcomat díszítette hamis mosollyal, gyér álarccal.

Az én szerencsém, ami Boleyn Annának nem volt, hogy akkor és ott voltak szívkapcsolataim. Voltak, akik szívből szerettek, bármilyen is voltam és szeretnek ma is, hogy végre önmagamra találtam. És míg Boleyn Annát kivégezték vélt vagy valós „hibáiért”, én időben eszméltem, s fordítottam az életemen. Ha nem tettem volna meg, én is halálra ítéltem volna magam, és bár tovább dobogott volna a szívem, tovább éltem volna az életem, a lélek nélküli élet olyan, mintha elmúlnánk szépen, csendben. Akkor nehéz volt ezt a harcot megvívni, a sok támadásban stabilan állni, de egy csodálatos kegyelemi pillanatban döntöttem: élni akarok. Szívem szerint, őszintén, hazugságok nélkül. Ehhez porrá kellett zúznom magam, összetörni az álarcokat, és főnixként újra a magasba szárnyalni. Nem változtam meg gyökeresen, nem lettem más ember, csak új.

De ezt eddig még így sosem gondoltam végig, intenzív az életem, sok mindent csinálok, lendületesen élem az életem, mert szeretnék minden pillanatot kiélvezni benne. És figyelek mindenre, ami hatással van rám, hogy megtaláljam benne az ajándékokat. Az opera világa számomra egy varázsvilág, a zene és az ének szárnyukon röpítenek, a művészek pedig átégetik rajtam a saját gondolataimat, hogy érzelmekkel töltődjenek meg. Mindez egy fennkölt, magasztos atmoszférában, amely megtámogat minden rám rezonáló érzést.

Tökéletes összhangban voltam aznap este a darabbal, csukott szemmel hallgattam már a végét, nem olvastam a feliratot, így nem értettem a szöveget, mégis pontosan tudtam, hogy mi történik, mert arra figyeltem, hogy bennem mi zajlik, és csak engedtem, hogy vezessen az ének, s a záró jelenetben, amikor Anna felemelt fejjel vonult a kivégzésére és megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy én jól választottam. Mert az életet választottam és a fényt. És ez a legjobb választás, a legörömtelibb.

Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
.


A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Az Angyalok köztünk járnak

Az Angyalok köztünk járnak

Sok sok évvel ezelőtt egy nehéz döntést hoztam meg. Biztos, jól fizető állásomat magam mögött hagytam. Akkor már minden a válságról szólt, a közvetlen környezetem igyekezett, hogy bízzon bennem, de volt, akinek a szeméből rémület tükröződött vissza, talán pont a saját rémületem. Azt éreztem, hogy az addigi életem fojtogat, nem tudok már szabadon lélegezni, mert nem a lelkem vágya szerint élek. Pedig sok szép élmény ért akkor is, de belülről feszített a szabadságvágy, hogy csak olyan dolgokat csináljak, amikhez valóban kedvem van.

Folyamatosan pozitív megerősítéseket mondogattam magamban, azoknak az embereknek a társaságát kerestem, akik bátorítottak és megértettek. Távol tartottam magam a rémhírektől, a pánikkeltéstől, a pletykáktól. De egy reggelen megtaláltak a saját félelmeim. Felsejlettek bennem a kétségek, és egy gondolat visszhangzott a fejemben, mi van, ha rosszul döntöttem? Talán csak akkor kellett volna felmondanom, ha már van másik munkám. Egész reggel ezek a gondolatok jártak a fejemben és egyre közelebb ért hozzám a kétség. Egy dolgot biztosan tudtam, hogy nem akarok táptalajt adni ezeknek a gondolatoknak, nem akartam, hogy gyökeret verjenek bennem. Éreztem, hogy azonnal friss levegőre van szükségem, sétálni akartam. Kivételesen nem az erdő felé mentem, hanem csak az utcákon sétáltam. Hiszek az Angyalokban, és most is őket kértem, hogy segítsenek, hogy újra nevetni tudjak és könnyedén, hittel élhessem az életemet.

Ahogy ezen gondolkodtam, láttam egy nőt, amint nevetve egy tolószéket tol. A tolószékben egy vak férfi ült, akinek hiányzott az egyik lába. De mindketten hangosan nevettek és bohóckodtak. Tökéletes összhangban sétáltak, és sokkal szabadabbak és vidámabbak voltak úgy, hogy látszólag kevesebb okuk volt az örömre, mint nekem. A szemem megtelt könnyel, gyönyörű látvány voltak ők így ketten. A szeretet szinte kézzel fogható és tapintható volt. Ez a jelenet fényt hozott sötét gondolataim közé. Hirtelen már nem éreztem a problémáimat olyan súlyosnak és nehéznek. Kizökkentett önbüntető gondolataim közül és más megvilágításba helyezte az életemet.

Hálás vagyok azért, hogy ennek az élménynek a részese lehettem. Tudatosult bennem, hogy azáltal, hogy engedek a félelem sötét energiájának, nem találok könnyebben megoldást a problémáimra, és zsákutcába jutok csak. De azon a reggelen megjöttem a zsákutcából. Ez a jelenet megnyitotta a szívemet a megoldásnak. Bármilyen nehéznek is éreztem a helyzetemet, nem veszíthettem el az örömöt az életemből. Nem engedhettem, hogy a félelem és a kétség mindenemet elvegye! Ha térdre is kényszerít az élet, nem szabad túl sokáig az önsajnálatban dagonyáznom. Saját magamért tartozom annyi felelősséggel, hogy felállok, leporolom a térdeimet, és nevetek egyet igazán, tiszta szívből. Ha nem teszem meg, az idő gyorsan továbbszáll, hirtelen repülnek a napok, hónapok, évek. Mire észbe kapok, már egy megkeseredett ember néz vissza a tükörből. Ez igen nagy luxus lenne számomra.

Akkor, ott az utcán, eldöntöttem, hogy én is segítek a többi embernek úgy, hogy a saját életemmel mutatok példát. Ahogyan én is láttam. Ott volt a bizonyosság, hogy így is lehet élni sokkal nehezebb körülmények között, mint ahogy én élek. Újra erős hittel álltam az utcán, s egy másfajta nézőpontból szemléltem körülöttem a dolgokat. Észrevettem, hogy a madarak csicseregnek, hogy a nap bátorítóan simogatja az arcomat. A nyár illata körbeölelt, s megint láttam olyan dolgokat, aminek tudtam örülni. Megnyugodtam. Újra boldog voltam, csak attól, hogy ott állok az utcán és  a hétköznapi csodák körbevesznek. Nem vágytam nagy dolgokra, csak arra, hogy mindig tudjak örülni minden pillanatnak, és hogy észrevegyem ezeket az apró varázslatokat.

Amint hazaértem, ránéztem a telefonomra, volt rajta egy nem fogadott hívás. A vonal másik végén egy olyan munkalehetőség várt, amely összhangban volt a terveimmel, így kezdtem el az Angyal utcában dolgozni. 🙂

Ez a történet rádöbbentett arra, hogy az örömre mindig van ok, és hogy a valóság mindig sokkal érdekesebb és színesebb, mint az álmok. Sokszor képzeltem el, hogy milyen munkát találok, ami teljesen más volt, mint ami végül rám talált, de ha visszanézek az eltelt időszakra, nem csinálnám máshogyan. Ha minden nap találunk magunknak okot az örömre, lényünk természetes részévé fog válni. Eljön a nap, amikor már nem kell okot találnunk arra, hogy örüljünk, és mi magunk leszünk az öröm! Te látod így magadat a nem túl távoli jövőben?

Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

error: Content is protected !!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás