Ne jó legyél, hanem igaz

Ne jó legyél, hanem igaz

Talán sokunk szembesül azzal a kérdéssel olykor-olykor, hogy mi a helyes döntés. Sokszor talán összeütközésbe kerülünk másokkal, ami nekik egy jó döntés, tőlünk az távol áll. Ami az egyik embernek őszinteség, az a másiknak csak egy felvett szerep. Ami az egyik embernek hallgatás, a másiknak gyávaság. Folyamatosan döntünk, s próbáljuk az életünkből a lehető legtöbbet kihozni.

Azt hiszem, hogy nem az a cél, hogy jók legyünk. Ez egy tág és relatív fogalom. Nem lehetünk jók azáltal, hogy önmagunkkal fordulunk szembe. Nem tettethetjük a jóságot, hogy más valaki kedvében járjunk, ha az szembemegy a hitünkkel. Nem áltathatjuk magunkat, hogy ha “jól” cselekszünk, akkor majd rendbe jönnek a dolgaink. Akkor nem, ha a jó cselekedetünk nem igaz.

Hiába cselekszünk jót, ha közben hazudunk magunknak és másoknak. Hiába mondunk jót, ha közben nem hisszük el, amit mondunk, vagy szívünk szerint mást mondnánk. Hiába kedvezek valakinek, ha belül azt érzem, nem érdemli meg. Hiába próbálok jól dönteni, ha közben magamat, a valódi érzéseimet félre kell állítanom.

A jó cselekedet akkor lesz valódi, ha a szívem mélyéről fakad, s ha igaz tudok maradni a hitemben és a szívemben. Ha keresem azt a csendben, a lelassulásban, az elmélyülésben, hogy minek van létjogosultsága és minek van értéke. A szavak vajon ablakok vagy falak? Mindig akar tőlünk valaki valamit. Hogy értsünk vele egyet, hogy ítéljünk meg másokat, hogy viselkedjünk valahogy, ahogyan neki jó. De az nem biztos, hogy nekünk is jó.

Ha befelé figyelünk, ha a belső terünkben meg tudjuk lelni azokat az alapvető igazságokat, amelyekben hiszünk és amelyektől működik az életünk, s ezekhez hűek tudunk lenni, ha önmagunkhoz hűek tudunk lenni, attól függetlenül, hogy ettől szeretnek-e mások, vagy nem, akkor tudunk igazak lenni.

Mert akkor a cselekedeteinket és a beszédünket nem a szeretet iránti vágyunk mozgatja, hanem az önmagunk, mások és az élet iránti tisztelet. Amikor békére lelünk a szívünkben egy ilyen helyzetben, tudhatjuk, hogy hűek maradtunk önmagunkhoz.

Amikor igazakká válunk, nem feltétlenül beszélünk újra és újra, mert ilyenkor egy erő születik meg a szívünkben, s ez az erő megengedő és megtartó. Ez az erő nem akarja, hogy nekünk legyen igazunk, hogy ez hangosan ki legyen mondva, mert ez az erő önmagában igaz. Ez egy olyan fény, amely segít, hogy az árnyainkat megvilágítsuk, s megengedjük, hogy legyenek.

Megengedjük, hogy a közelünkbe jöjjenek. Talán ijesztőek, de hisszük és tudjuk, hogy van bennünk elég erő, hogy bármi is jöjjön ki a sötétből, nem árthat nekünk. Csak mi árthatunk magunknak, s ezt azzal tesszük leginkább, ha hátrahagyjuk magunkat mások kedvéért.

Maradjunk hát igazak a szívünkben, függetlenül attól, hogy más mit akar tőlünk. Mert minden, ami tiszta és szeretet, az megnyilvánul, amikor otthon, a csendben, egyedül, a tükörbe nézünk. Ha magunkat látjuk úgy, ahogyan vagyunk, s ha nem nehéz a saját szemünkbe nézni, könnyűvé válik a szívünk.

Mint amikor Anubius megméri egy lélek súlyát, terheit a halál kapujában. Ugyanez a “mérlegelés” történik, ha őszinték vagyunk magunkkal. S az életünk mind-mind a döntéseinket és az igaz szívűségünket fogja visszatükrözni számunkra, mert ha a szívünk könnyű, a létezésünk is az.


Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.

A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.

A Család szentsége

A Család szentsége

A Krisztusi Tudatosság legfőbb üzenete a feltétel nélküli szeretet. December 24-én újra és újra éljük a Betlehemi misztériumjátékot, amely emlékeztet minket arra, hogy ez a Tudatosság leszületett a Földre, hogy lehorganyozza az emberek szívében a szeretet áldását.


Gyerekkoromban számtalanszor végignéztem a templomban a Betlehemi csodajátékot, és mindig azt vártam, hogy jöjjön végre a Csillag, ami utat mutat. Ez tetszett a legjobban az egész előadásban. Kisgyermekként nem kellett, hogy értsem, milyen mélyebb mondanivaló rejlik az előadás mögött, hiszen megjelent a csillag és tudtam, hogy a csoda megtörtént, ösztönösen kapcsolódtam ezzel a misztériummal.

Átéltem a csodát, tudtam, hogy valami különleges történt, s mire hazamentünk, ott állt a nappaliban a feldíszített fa és alatta az ajándékok. Voltak olyan időszakok az életemben, amikor eltávolodtam a lelkemtől és a karácsonyt teherként éltem meg, amikor alig vártam, hogy vége legyen a közös családi vacsorának, s egyre távolabb kerültem az ünnep fényétől, s a bennem lobogó fénytől is. Ezekben az időszakokban nem tudtam átélni, hogy mit is jelent az igaz szeretet, de ezek az elvesztegetett évek mutatták meg azt is, hogy milyen ráhangolódás nélkül, elméből kipipálni a karácsony estét.

Semmi nem fogható ahhoz, amikor sejtszinten átélem azt, hogy egyesítem magamban az Égatyát és Földanyát, s megszületik bennem a feltétel nélküli szeretet fénye, a Krisztusi Tudatosság. S ezt a misztériumot látom, amikor készülünk szenteste a vacsorához.
Édesanyám szívvel-lélekkel elkészíti a vacsorát, előhívva magából a gyönyörű női energiáit, s ez áldásként száll az ételbe. Édesapám belevágja a fát a tartóba, gondoskodik az italokról, a jó hangulatról, s megcsillan szemében a férfi minőség lobogó fénye. Valahogy ők is átszellemülnek ezen a napon, lelassulnak és befelé figyelnek. Persze ugyanakkor jelen van a stressz is, hogy minden rendben legyen, minden tökéletes legyen, de ez ahogyan közeledünk az estéhez, lágyulni kezd.

A vacsorához mindig meghívom az Angyalokat, hogy legyenek részese velünk együtt az ünnepnek, és osztozzunk ebben a csodálatos örömenergiában. Valahogy ilyenkor kilépünk a hétköznapi család mintájából, s egy magasztosabb, szeretet-teljesebb energia leng körbe minket.

A szüleim ezt a szentséget csak karácsonykor tudják megélni, ezért nagyon hálás vagyok azért, hogy van egy olyan nap az évben, amikor sokan törekednek arra, hogy a lelassult csendben rátaláljanak erre az ajándékra. Én tudatosan teremtem minden napomat ebben a fényben, mert szeretném, hogy a hétköznapjaim egy ilyen időtlen békességben teljenek.

Ezt az üzenetet hordozza mindannyiunk számára a karácsony, hogy találjuk meg ezt a fényt magunkban, s legyen minden napunk valódi forrása. Kezdetnek van egy ünnep, ami erre a szeretetre fordítja a figyelmünket, de az már rajtunk múlik, hogy hányszor van karácsony egy évben, hányszor öltöztetjük ünneplőbe a lelkünket, s hányszor érkezünk meg a szív valódi erőterébe.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Mit tenne a szeretet?

Mit tenne a szeretet?

Emberekkel foglalkozom és nap, mint nap találkozom az örök dilemmával, az eszemre vagy a szívemre hallgassak? Számomra a legérdekesebb ezekben a beszélgetésekben, hogy a legtöbb esetben a vendégeim teljesen összekeverik a kettőt. Gyakran hallom, ha ezt tenném, akkor a szívemre hallgatnék, de az nagyon fájna. Kívülről, amikor nem vagy érintett a kérdésben, persze sokkal könnyebb meglátni azt, hogy ez egy illúzió. Ilyenkor is az elme dönt, csak álcázza magát. 🙂

Nem is olyan könnyű elválasztani a hétköznapi életünkben azt, hogy éppen mi motiválja a döntéseinket. Sokszor gondoljuk azt, hogy a szívünk szavát követjük, pl. egy szerelemben, és ha ez az út gyötrődéssel van kikövezve, akkor levonjuk azt a téves következtetést, hogy ha a szívemre hallgatok, akkor az fájdalommal és szenvedéssel jár. Így máris belesétáltunk az elménk állította csapdába és azt gondoljuk, hogy jobban járunk, ha ésszel éljük az életünket és máris elvágtuk magunkat a belső éltető Forrástól.

Amikor a szívünket követjük, az nem fájhat! Az a változás fáj, amely kiránt minket a mozdulatlanságból és azokból a helyzetekből, amelyek már ellenünk dolgoznak. Az fáj, hogy nem tudjuk kontrollálni, hogy a lábunk hol ér talajt, és ez megriaszt. Az fáj, hogy a megszokást felcseréljük arra, hogy jól akarom érezni magam! De nem a szív fáj! És amint meglépjük ezeket a változásokat az életünkben, hirtelen megérkezünk abba az állapotba, ahol jó lenni! Ahonnan az ember nem akar elmenekülni és ezt a menekülést hétköznapi, rutinszerű cselekvésekkel álcázni. Megérkezünk abba az állapotba, hogy jó érzés a bőrünkben lenni és jó élni! Ez a szív szava. A szívünk ide akar folyamatosan eljuttatni bennünket!

A lelkünk pontosan tudja, hogy van egy olyan Tér, ami egy nálunk sokkal hatalmasabb Erő tere, és ott béke, fény és nyugalom van. A lélek folyamatosan összeköttetésben van ezzel a gyógyító térrel, és ide akar eljutni, és erre ösztönöz bennünket, hogy vállaljuk ezt az utazást! A belső békébe való megérkezést. Ez egy módon érhető el, ha a szívünkre hallgatunk és követjük azt.

Honnan tudhatjuk, hogy a szívünkre hallgatunk-e vagy sem? Egyszerű. Ha döntés helyzetbe kerülsz, tedd fel a kérdést: Mit tenne a szeretet? S tudni fogod a választ. A szeretetben nincsenek jelen az egó játszmái, a tiszta szándék vezérli és az egyetlen olyan ösvény, amelyet érdemes követnünk! Minden pillanatban meg kell hoznunk ezt a döntést, gyakorolnunk kell, ha nem jön magától a válasz, és így egyszer csak megérkezünk abba a kitágult tudatállapotba, hogy már önmagunk szeretete miatt is ezt választjuk! Mert nem akarjuk többé saját magunkat bántani, mert már fontosak lettünk önmagunk számára! Önmagunk szeretete az élet szeretete! Ezért érdemes embernek lenni és ezért érdemes élni!

Nemrég olvastam valahol, hogy ha nem tudsz dönteni két út között, dobj fel egy érmét és közben figyeld magad, hogy miért szurkolsz legbelül, hogy melyik út legyen a véletlen kegyeltje. 🙂 Mert mélyen bennünk mindig ott van a válasz, de amikor a kétség a közelünkbe férkőzik, az elme elkezd összezavarni. Amikor ez történik, túl nagy a zaj a fejünkben, s túlságosan is eltávolodtunk a lélek csendjétől, a szív erejétől, s elhittük, hogy “kevesek vagyunk” vagy “nem vagyunk elég jók” a változáshoz. Ahol a kétség, ott az egó. Ha szívből szeretnénk élni, vállalnunk kell azt a kockázatot, hogy nem arra megyünk, ami logikus, észszerű, vagy, ahol az “így szoktuk van”, hanem arra, amerre a boldogság vár bennünket.

Nem minden embert ugyanaz tesz boldoggá, ezért nem mindenkinek ugyanaz az útja. Én is tudom a saját életemből, hogy ezek nem mindig annyira egyértelmű dolgok. Ilyenkor meg kell állni, és csak figyelni. Megfigyelni dolgokat, olyannak, amilyenek. Nem hozzátenni, nem elvenni, csak figyelni. Nekem ez szokott segíteni. Ha picit hátrahúzódom, eltávolodom és figyelek. Figyelek arra, hogy mit tenne a szeretet? 🙂

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Gyógyító tánc

Gyógyító tánc

Volt egy visszatérő álmom párkapcsolati témában, ami ijesztő és fájdalmas volt. Mindig is azt éreztem ezzel kapcsolatban, hogy valamilyen előző életbeli élményt próbálok feldolgozni álmomban. Sokat imádkoztam azért, hogy ez sikerüljön valahogy, mert mindenáron el akartam kerülni azt, hogy ezt a történetet a fizikai síkon is át kelljen élnem.

Abban az évben a sors úgy hozta, hogy részt vettem egy NIA táncon Mallorcán, csodálatos barátnőm, Era tartotta. Ez számomra egy olyan mozgásvilág, amelyben a testenergia alapok tudatosítása történik és beágyazódott programok törlését különböző módon segíti elő. Akkor ott a párkapcsolat volt a témám, pontosabban ez az álom, s ennek a különböző síkokon történő törlése. Leérkeztünk a tengerpartra, elkezdtem befelé figyelni, s éreztem, hogy egy átszakító energia érkezik a térbe. Gondoltam is magamban, hogy erőteljes oldásnak nézünk elébe. 🙂

Amikor elkezdtük a táncot, már az elején teljesen belementem a táncba, az oldódásba. Pedig arra gondoltam, hogy ez majd nehéz lesz, hiszen a tengerparton nemcsak mi voltunk, hanem sokan mások. Azt feltételeztem, hogy majd nem leszek annyira bátor, hogy csak majd őrlángon fogok táncolni, mert nem akarok mások előtt túlságosan intenzíven megnyilvánulni. Ehhez képest a valóság teljesen máshogy alakult, mint amit elképzeltem. Valahogy a tenger morajlása, a homok a talpam alatt, a lemenő nap sugarai kizártak minden más embert. Csak én voltam ott és az a téma, amit meg akartam gyógyítani magamban. Azt csak utána realizáltam, hogy a gyógyuláshoz ugyanarra a bátorságra volt szükségem, mint amikor eldöntöttem, hogy részt veszek ezen a programon, és egy terem biztonságos közegéből megérkezem a természet nyílt terébe és nem fog érdekelni, hogy mások is ott vannak ebben a belső folyamatban.
 

Mind a 4 szinten (fizikai, mentális, érzelmi és spirituális) éreztem, hogy mozgásba lendülnek a dolgok és átjár az oldódás. Közben folyamatosan pásztáztam az erőteret körülöttünk, hogy figyeljem, milyen energiák lépne be, milyenek távoznak, történik-e beragadás, és sikerül-e a megadás.


S újra megéreztem az addig „lappangó” átszakító energiát, már a spirituális szintnél jártam, amikor éreztem egy lökést, és azt éreztem, hogy valami kiszakadt belőlem.  Egy összehúzódás és egy kitágulás kísérte a folyamatot. S érezni kezdtem, hogy a szívem könnyebbé vált, elkezdett ragyogni. Később senki nem számolt be hasonló élményről, de csodálatos megtapasztalást érzett át mindenki. Era nagyon ügyesen tartotta a teret, táncolta a koreográfiát, könnyű volt követni és közben befelé figyelni.

Miért írtam le mindezt és hogyan kapcsolódik az álmomhoz?
Már egy ideje akkor teremtettem a párkapcsolatot, ez volt a mantrám: „egy szeretetteljes és tiszta energiájú párkapcsolatot vonzok az életembe és be is fogadom”, de éreztem belülről, hogy a mintám nem ez, hogy nem megy ennek a valódi befogadása. Régóta foglalkoztam azzal, hogy azokat a lenyomatokat, amelyeket magammal hoztam, meg tudjam gyógyítani. Az álmaimban szereplő férfiak sem ezt a képet testesítették meg, hanem egy egészen más típust, amitől szabadulni akartam. A megerősítő mondatok és a Nia tánc hatására amikor újból álmodtam a rémálmot, akkor egyszer csak a gyógyulás belépett az álomba, önkívületi állapotban hangosan is és álmomban is kimondtam, hogy ELÉG volt és egy hatalmasat csaptam magam mellé az ágyra, gondolom nyomatékosítottam 🙂 Erre az ütésre ébredtem fel, felültem, hogy felfogjam, hogy mi is történt valójában.

Aztán sírni kezdtem. Hullottak az öröm könnyeim, mert meggyógyult bennem ez a történet, és visszaadtam ezt az Egésznek. Többé már nem az életem része, és tudom, hogy körbeértem a párkapcsolati témában, leraktam egy olyan mintát, ami sok fájdalmat és nehézséget okozott. A könnyeimen keresztül megéreztem, hogy szabad vagyok és szabadon olyan társat vonzok az életembe, akit igazán megérdemlek. Csodálatosan indult az aznapi reggelem! 🙂 Erre a napra biztosan emlékezek majd életem végéig. Ma már egy olyan párkapcsolatban élek, ami ezt a gyógyulást tükrözi vissza. Ez nem jelenti azt, hogy más területen nincsenek kihívásaink, csak azt, hogy egy nagyon nehéz terhet visszaadtam, s örülök, hogy ez már nem árnyékolja be a mindennapjainkat.

Azért jött ismét elő ez az emlék, mert a női elvonulásra meghívtam Erát, hogy egy különleges koreográfiát állítson össze nekünk. Kértem tőle egy lélekseb és egy Hold koreográfiát. Mindkettő fantasztikus volt, mindkettő máshogyan. A lélekseb táncban mindannyian elfáradtunk, de felszabadítottuk azt az erőt, ami be volt kötve ezekbe a részekbe, ahol emésztettük magunkat, ahol elfolyt az életerő energiánk. A Hold táncban könnyeddé váltunk, hiszen a Hold minőség az az erő, ami minden nő számára követendő, amely az igazi női princípiumokat képviseli. Könnyű volt megmártózni ebben a gyógyulásban. Nagyon jó volt átélni ezeket a pillanatokat, nem törődni semmivel, csak engedni, hogy felébredjen bennünk a valódi NŐ. Hála érte.


Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Az élet értékessége, a családok születése

Az élet értékessége, a családok születése

Olvastam egy olyan megközelítést, hogy minden család a Teremtő egyes kivetülése. A Teremtő bizonyos feladatokkal útnak indította réges-régen a családokat, hogy a megtapasztalásaikat ajándékozzák majd Neki, az Egynek.

A családok tényleg generációról generációra hoznak és örökítenek át megoldandó feladatokat, s egyszer csak a változás körbeér. A generációk között egy lélek felelősséget vállal és bátorságot mutat, hogy felvállalja a feladatot, megoldja és megszakítja a láncolatot. A családi karma sokszor a sejtjeinkben van kódolva, így amikor a bátor lélek az „asztalra csap”, hogy elég volt, az az egész családot megrázza.
Időről időre hajlamosak vagyunk mindannyian „belepunnyadni” helyzetekbe, megszokjuk, hogy ez mindig is így működött, ezt már a nagymamám is így csinálta. De amikor belém hasít a tudat, hogy én nem a nagymamám vagyok, én nem a családi minták vagyok, én nem az a robot vagyok, aki megtörten cipeli tovább a család terhét, mert így „szoktuk”, hanem egy Lélek vagyok, aki vállalta, hogy begyűjti a saját tapasztalatait, megszerzi a saját címkéit, majd elengedi azokat, s ezek mögött a hétköznapi játékok mögött meglátja, hogy a Lélek útja a leggyönyörűbb ösvény, amin valaha járhatott.


Amikor életem első családállításán részt vettem, a fő feladatom az volt, hogy visszaálljak a saját helyemre a családban. Abban a folyamatban és vívódásban megértettem, hogy a család, számomra a legszentebb egység dinamikája és szeretete, nem az irányításban rejlik, hanem a feloldásban. Sok év telt el azóta, hogy részt vettem ezen a családállításon, de végül sikerült a saját helyemen, szeretettel feloldódnom a családban. Ez nagyon sok változást hozott el az életünkben, ezek között voltak szívszorítóan nehéz élmények is, de a visszatekintés könnyű, mert már látom az eredményt és látom, hogy mindez hogyan ér össze.

A minap néztem egy sportközvetítést, egy gyönyörű gyakorlatot, ami végül egy aranyéremben csúcsosodott ki. Láttam a szurkolók arcát, a sportoló alázatos, kedves mosolyát, és ahogyan a dobogón állt, láttam, ahogyan láthatatlanul összeérnek a kezek, egymásba fonódnak és osztozunk egy örömben, egy vállalásban. Én is fogtam ezeket a kezeket, pusztán azáltal, hogy a tv előtt ülve, nyitott szívvel ennek a kivételes pillanatnak a részévé váltam.

Ez a varázslat megmutatta nekem, hogy a művészetekben, a sportban, az építészetben összeérnek a családok. Amikor megírok egy verset, és megérinti azt, aki olvassa, a részévé válik annak az érzelemnek, amit generációról generációra a mi családunk hordoz, vagy, ha megérintek egy szobrot, a lelkem találkozik a szobrász vállalásaival, érzelmeivel, amelyeket már oda tudott adni az Egynek, és így tovább. Aki vállalja azt, hogy megosztja sikereit, a nehézségeit, az örömeit és a bánatát, mindig összekapcsol családokat, embereket azáltal, amit mutatni, megvalósítani tud.
Amikor kifejeződésre kerül egy érzelem, feloldódik az Egyben. Ezekben a láthatatlan ölelésekben ott rejlenek azok a varázslatos üzenetek, amelyek az Égiek szeretetéből és áldásából fakadnak. Ezek a pillanatok erőt, hitet és kitartást adnak és megmutatják, hogy fel lehet oldódni a sorsban, a karmában, hogy a csoda élő és köztünk élő, a pillanatokban rejlik, csak ott lehet rátalálni, sem a múltban, sem a jövőben nincs hatása, egyedül csakis a jelen pillanatban. A csoda egyszerű és hétköznapi, és ettől lesz varázslatos és országokon átívelő, határtalan nagyságú.


Nagyon szeretek sporteseményekre járni, szurkolni, együtt lenni sok-sok emberrel, akik mind éltetik és támogatják azt, akié a küzdelem. A lelkem vágyik ezekre az áldásokra és ajándékokra, amelyek nemcsak sikereket, érmeket mutatnak, hanem a gyökereimet is. És persze a csodákat is. 🙂 Talán furcsa, de éppen ilyenkor, amikor együtt szorítunk egy nemzetért, egy emberért, vagy egy csapatért, meg tudom érezni azt az erőt, ami ebben az országban van. Az összetartozás erejét és egy nagyon pozitív rezgést.
Ugyanezt érzem, amikor csoportban dolgozunk, az persze jóval kisebb kör, főleg spirituális emberekkel, és mégis, az élmény ugyanaz. Együtt teremteni és átélni valami felemelőt, valamilyen meghatározó pillanatot. Bennem sosem a győzelem a cél (pedig régen csak az egó eredménycentrikussága vezérelt), hanem az, hogy átéljem a pillanatot, átéljem azt, hogy mit jelent összekapcsolódni egy láthatatlan szál mentén és jót adni a világnak. Hiszen ezek a rezgések megmaradnak, ezek hozzáadódnak a világhoz, ezek örök lenyomattá válnak a térben.

Hiszem, hogy amikor az emberek összekapcsolódnak a világban, hogy valakinek szurkoljanak, jó dolgok születnek. Olyan részeket mozgatunk meg magunkban ilyenkor, ami gyógyítja a világot. S ennek legkisebb egysége a család, minden család jelenléte gyógyulás a világban, mert az élet értékességét hirdetik, csak mindegyik máshogyan. Ha elég értékes egy erőtér (ez azon múlik, hogy a benne élő emberek így döntenek-e vagy sem), akkor tovább örökítjük ezeket a mintázatokat, s teret adunk a fejlődésnek, a felemelkedésnek.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Aki énekel, az kétszer imádkozik

Aki énekel, az kétszer imádkozik

A mai írásomat kicsit messzebbről indítom. Egyik évben december 13-án részt vehettem a Bolyki Soul & Gospel kórus előadásán. Szeretem a gospel zenét, de őket még nem hallottam, így izgatottam vártam ezt az estét. Titkon volt bennem egy olyan vágy, hogy ez a koncert segít majd abban, hogy ráhangolódjak a karácsony misztériumára.

Ültem a teremben és vártam, hogy kezdődjön a koncert. Közben össze-vissza csapongtak a gondolataim. Aztán elaludtak a fények, és felcsendült az egyik legszebb hang, amit életemben hallottam. Lendületesen szaladt a kórus a színpadra és én már nem a teremben ültem, hanem egy másik világ gyümölcsöskertjében feküdtem a puha fűben, virágillat lengett körbe, és az arcomat sütötte a nap. Csak hallgattam távolból egy Angyal énekét, és éreztem, ahogyan körbetáncolja a lelkemet.

Aztán megéreztem ebben a térben más lelkeket is, mindannyiunkban szólt a dal és mindannyiunkban ott szólt a dal. Egyre erősebben hallottam saját lelkem dalát is, és másokét is. Nem zavart össze a sokféle dallam, ritmus, csodálatos volt, ott zengett a térben és ezt a kórus hívta elő belőlünk, a hallgatókból szeretetükkel.

A zene segítségével felszabadultunk a nehéz rezgések alól, hogy könnyedén és vidáman tudjuk megélni az egyik legszentebb ünnepet. Amíg hallgattam azokat a gyönyörű dalokat, figyeltem, ahogyan elő-elő bukkannak a lelkemből azok a történetek, amelyeket cipelek magammal, és amelyeknek a fájdalmához tudattalanul ragaszkodom. Volt olyan régi érzés, ami újra és újra visszatért, de azt éreztem, hogy ez az angyali hang szeretetteljes rezgése gyógyítani kezdte bennem ezeket az érzelmeket. Olyan mélységig jutottak a lelkemben a megbocsátást felszabadító érzelmek, hogy a könnyeimmel küszködtem egy rövid ideig, de aztán tehetetlenül engedtem, hogy az el nem sírt könnyek utat törjenek maguknak. Leperegtek az arcomon és tova lettek a neheztelő emlékekkel együtt. Ahogyan elpárologtak a könnyeim, úgy párologtak el a nehezteléseim, s a megbocsátás tiszta energiájában ringatóztam tovább, és úsztam az áramlással, amelyben a kórus kísért.

Egy nagyon impulzív dal a Via Dolorosa című ének volt, amit akkor hallottam életemben először, de akkora élményt nyújtott, hogy még most is beleborzongok. Ahogy hallgattam a dalt, láttam magam előtt, ahogyan Jézus viszi a keresztjét, éreztem, hogy ott állok a tömegben és imádkozom azért, hogy békét leljen a küldetésében. Láttam az utcát, az embereket, éreztem a szívekben a fájdalmat, de éreztem a Fényt is, a megváltás fényét. Olyan jó volt újraélni a Krisztusi szeretetet, és a szívem megtelt hálával. Nem emeltem falakat, hogy védjem magam, nem választódtam el tudatosan a többiektől, kinyílt bennem a tér és megéltem az Egységet, idegenekkel, és szeretni tudtam őket azért, mert VANNAK. Azóta is élem ezt a nyitott létezést.

Úgy érzem, hogy a szívem egy valódi gyógyítást kapott ezen az estén, azért kellett, hogy ott legyek, hogy megéljem ezeket az érzéseket és leromboljam a korábbi falakat, amelyek elválasztottak másoktól. Sok-sok falat romboltam már le eddigi életemben, volt, amit egy darabon aztán visszaépítettem, de most leomoltak azok a határok, amelyekkel távol tartottam magam másoktól. A szabad áramlás hömpölyög bennem, és azóta annyi emberrel ismerkedtem meg, vonzottam az életembe!
„Aki énekel, az kétszer imádkozik.” Csodálatos imák szálltak ki aznap este az Univerzumba, és a varázslat kezdetét vette.

De miért írom le most mindezt?  A hétvégi női elvonulás visszahozta ezt az emléket. Amikor az Attila dombon ültünk egy csendes, békés körben, és elénekeltünk egy gyógyító mantrát, hirtelen kinyílt a tér, s gyógyulni kezdtek a több ezer éves női kondíciók lágyan, puhán és szeretettel. Ebben az összekapcsolódásban egy belső felajánlkozásban felemeltük az Égig a szándékainkat, titkos vágyainkat, s megtöltöttük ezeket a belső bizonyossággal, hogy elérjük a szentséget.

Nagyon jó volt átélni, hogy milyen ereje van a közös éneknek, hogy bár nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget neki, de különleges erővel tud tisztulni a torok csakra területe. Minden olyan sérülés, ami az erőnk fel nem vállalásából, a ki nem mondott szavakból, az erős nők el nem sírt könnyeiből fakadnak, az elképesztő gyorsasággal tud tisztulni. Szükség van a közös éneklésre, arra, hogy úgy kapcsolódjunk össze, hogy felemelő érzéseket éljünk meg, s át tudjuk fényesíteni azokat a részeinket, amelyek még kishitűek, amelyek félnek, amelyek nem hisznek. Ez visz előre bennünket.

Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

error: Content is protected !!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás