Térj haza, térj haza a szívedbe!

Térj haza, térj haza a szívedbe!

Nagyon szeretem a meséket, azok titkos világát és titkos tanításait. Nem olyan direkt szájbarágósak, az ember lelkében érintenek meg valamit, kinyitnak egy kaput, amelyen keresztül egészen máshogy érzékeljük a világot. Így esett a választásom az 5 Őrző legendája című mesére, amit valamelyik nap meg is néztem.

Volt benne egy olyan rész, amikor a Mikulás próbál segíteni Dér Jankónak, hogy megtalálja sorsában a békét, hogy rájöjjön, ki is ő valójában. Ehhez egy mikulásosra festett matrjoska bábut használ, és ahogyan egymás után nyitja ki saját apró képmásait, az egyik szomorú, a másik dühös, stb. de az utolsó, a legkisebb, a kiindulópont egy tágra nyíl szemmel csodálkozó bábu. És erre azt mondja a Mikulás: ez vagyok én legbelül, aki nagy szemekkel rácsodálkozik a világ szépségére. Te ki vagy legbelül Dér Jankó?”


Aznap ez volt a legnagyobb bölcsesség, ami a szívembe költözött, hiszen valaki akkor lel békére, ha megtalálja önmaga esszenciáját, az igaz önvalóját és mindig hű is marad ehhez. Emlékszem még azokra az évekre, amikor sodródtam az árral, abban az iskolában tanultam, a szüleim választottak nekem, és azokat a szerepeket játszottam, amiket elvártak tőlem. Aztán sorsom egy pontján egy hatalmas törés szétzúzta az addigi életemet és egy láthatatlan kéz egy teljesen új irányba fordította a fejemet.

Ezen az úton sok kihívással találkoztam, mire megérkeztem igazán önmagamba. Rengeteg fájdalmas és örömteli tanításon vagyok túl, volt, amiről azt hittem, hogy soha nem heverem ki, volt, amikor azt hittem soha nem fogok úgy szeretni, mint akkor, de ezek mára már csak emlékek. Ezek után a feszültséggel teli évek után megérintett a kegyelem, és megtapasztaltam a szeretet valódi gyógyítását. Sokszor mondjuk, hogy egyetlen út van, a szeretet, de ez tényleg így van. Ez már az én igazságom is.

Amikor megtaláltam önmagam a rengeteg szerep között, hirtelen megnyugodtam. Mély béke töltött el, tudtam, hogy hazaérkeztem. Régen is vágyódtam „haza”, de akkor még azt hittem, hogy az valahol rajtam kívül van.
Most már tudom, hogy nem, hiszen az az isteni forrás, amitől elszakadtunk, amikor leszülettünk ide a Földre, az bennünk van. Mindig is bennünk volt, soha nem veszítettük el azáltal, hogy vállaltuk az emberi létet.


Jó megérkezni ebbe a tágult tudatállapotba, jó így békében és biztonságban lenni a világban. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem billenek ki az egyensúlyomból, vagy nem leszek pl. dühös. De igen, megélem az érzéseimet, de aztán visszatérek az önmagam szeretetéhez, és megkeresem az Egységet az adott helyzettel. S ahogy egyre inkább haladok ezen az úton, egyre több időt töltök az Egység állapotában és egyre kevesebbet az emóciók vezérelte vágy központúságban.

 „Térj haza, térj haza a szívedbe!”


Ez lett az a mondat, ami mindig vezet, ami átsegít a nehéz pillanatokon és újra felemel. Megértettem, hogy a boldog élet nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, hanem azt, hogy mindig vissza tudunk térni a legerősebb részünkhöz, a szívünkhöz, s innen minden helyzet gyógyítóvá válik számunkra.

Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles


A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Testi tünetek – a lélek üzen

Testi tünetek – a lélek üzen

Korábban az egyik csoportfoglalkozáson, amikor egy öngyógyító napot tartottam, olyan energiák, globális hatások voltak, amik segítették a nagy lezárásokat, s ezt az energiát mozgattuk meg mi is, hogy a saját gyógyulásunkra használjuk.

Volt egy olyan gyakorlat, amivel az energetikai kötéseket oldottuk. Három olyan kötést érzékeltem magamon, amik nem egészséges kapcsolódások az életemben. A jobb szememnél éreztem egy füstös „trutyi” szerű energiát, ráhangolódva erre a kötésre, világossá vált számomra, hogy ez egy olyan szál, amivel már dolgozom egy ideje. A megkövesedett, bemerevedett állapotból egy ilyen masszává alakult át az energia, tehát már gyógyult, de még jelen volt az aurámban és befolyásolta az életemet. Ez a függőségi kapcsolódási szál apai, generációs vonalon érkezett és az a minta tartotta életben.
Akkor ott a foglalkozáson eldöntöttem, hogy végleg elengedem az alá-fölérendelt viszonyban gyökerező hitemet és elvágok minden olyan szálat, ami megakadályozhat abban, hogy egy mellérendelt, szeretetteljes párkapcsolatban éljek. (Mivel apai vonalon jött az elakadás, ez a férfiképemet és a férfiakhoz való hozzáállásomat, bizalmamat is befolyásolta.) Ezt meg is tettem, a helyét feltöltöttem fénnyel, és boldogan beleolvadtam a gyógyító energiákba.


Másnap reggel úgy ébredtem, hogy a jobb szemem sarkában egy laza fájdalom pulzált. Sebaj, gondoltam, dolgozik az előző napi energia. Ez így rendben is volt, de nem figyeltem a jelzésre, az üzenetre. Nap végére a fájdalom egyre erősödött. Még mindig gondoltam, sebaj, vezetődik ki az energia. A következő napon már úgy értem haza este, hogy nem esett jól nyitva tartanom a szememet. Ezt már azért nem hagyhattam figyelmen kívül.

Reggel, amikor felkeltem, észleltem a szemem sarkában egy árpa szerű hólyagocskát, bekentem körömvirág krémmel a szememet és eldöntöttem, hogy ma véget vetek ennek. Utánanéztem az Interneten, elsőre otthoni gyógymódokat találtam, hogyan kezelhetném az általam árpának hitt valamit. El is döntöttem, hogy otthon megcsinálom a forró vizes kötést, de nem találtam a válaszomat, hogy mit akar üzenni. Majd megakadt a szemem egy kérdésen: „Gondolja végig, hogy mit nem akar észrevenni?” – ennyire egyszerű lenne? – gondoltam.
Hátradőltem a székben és folyást engedtem a gondolataimnak, jobb oldal, jövő, apa, anya? A szemnél ugyebár felcserélődik az apai-anyai oldal. Eszembe jutott, hogy voltam egyszer egy látónál, és megkérdeztem, hogy miért ilyen a szemem (2 éves koromban elengedett egy ideg a szemhéjamban, és ezért az egyik szemem kisebb, mint a másik), a látó azt válaszolta, hogy a férfiképemmel van összefüggésben, láttam akkor valamit, amit így tudtam csak feldolgozni, de azt akartam kiskoromban, hogy erre emlékezzek. Hát ez jól kifundáltam kiskoromban, mert nem emlékszem rá 🙂


Tudomásul vettem a gondolataimat, és kezdtem megnyugodni, hogy már haladok a megoldás felé. Gondoltam lazítok egy kicsit, és délben kiültem a kertbe, magamhoz vettem egy könyvet, ami az érzelmi gyógyulásról szól  és olvasni kezdtem. Csak felütöttem valahol és az első mondat, amit elolvastam, éreztem, hogy megszólít. A szívemen keresztül. Kb. 5 mondatot olvastam el, és abban a pillanatban, amikor tudatosult bennem, hogy ez a válaszom, kifakadt az árpa vagy hólyag. Először azt hittem, hogy könnyezek, le akartam törölni, és akkor éreztem meg, hogy ez nem könny. Felszaladtam a mosdóba, és örömmel konstatáltam, hogy vége.

Visszamentem a kertbe, hátradőltem a székben, lehunytam a szemem és még egyszer végiggondoltam mindent, amit olvastam, a felismeréseimet, a történéseimet, és újra ráébredtem, hogy mennyire tökéletesen el van rendezve körülöttünk minden. Még az is, hogy az információáradatból, ami rám zúdul, ha keresek valamit,  pontosan tudom, hogy melyik az az üzenet, ami nekem szól, ami engem gyógyít. A gyógyulás egyetlen pillanat volt, mert megnyíltam arra, amit az Égiek tudatni akartak velem. És ettől az apró élménytől még boldogabb lettem.
Nap, mint nap megtapasztalom ezeket az apró csodákat, amelyek átszövik az életemet, lépésről lépésre haladok, nem rohanok, hanem visz az áramlás és csak létezem. Ez a csodálatos gyógyulás újra egy élő bizonyítéka annak, hogy aki akar dolgozni magán, aki meg akar oldani feladatokat, azt támogatják, vezetik és áldással ölelik körbe. Megkapunk minden üzenetet és minden eszközt, ami visz bennünket tovább, a következő állomásra.

Számomra az egyik legfontosabb tanulsága a belső utazásnak, hogy megtanuljam, hogyan maradjak éber. Vékony a határ, amikor ráébredek egy üzenetre, vagy megmagyarázom azt. Arra jöttem rá, hogy ha hagyunk magunknak időt, akkor a szívünkben létrejön a csend. Ez a csend pedig megszólít bennünket. Ez a csend nem az elménkben keletkezik, ahogy korábban hittem, hanem a lassulással éppen az történik, hogy megérkezünk a szívünkbe. A belső hang nem a fejünkből szól, hanem a szívünkből. Amikor eljutunk a gondolatnélküliség állapotába, akkor megnyílik az a tér bennünk, ahol érdemes minél több időt tölteni, a szívcsakránkban.


És mit adhatok én cserébe ezekért az áldott pillanatokért? Ennyit: KÖSZÖNÖM. Szívcsakrából. 

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Felelősséggel magunkért és egymásért

Felelősséggel magunkért és egymásért

Számomra a felelősségvállalás szorosan összekapcsolódik a felnőtté válással, azzal, amikor megérünk arra, hogy felnőtté váljunk és így is élünk a világban. Most látom csak, hogy a figyelmemet erre a témára irányítottam, hogy mennyi olyan ember van, aki elodázza a felnőtté-válás folyamatát a saját életében, mert nem bírja azt a rá nehezedő terhet, amelyet úgy hívnak: felelősség.

Ha már a minap szóba hoztam a könyvbemutatót, érdekes volt, amikor eldöntöttem, hogy szükség van arra, hogy elhívjam a barátaimat és ismerőseimet és megmutassam nekik egy másik oldalamat is. Az elhatározás könnyű volt, és amíg az alkotó folyamat szabadon áramolt bennem, tovább inspirált. Volt bennem félelem (nem kevés!), hogy jönnek-e egyáltalán, hogy nem jönnek-e túl sokan, hogyan fogok ennyi ember előtt beszélni, stb., és volt egy pillanat, amikor azt éreztem, talán jobb lenne visszamondani. Csak egyetlen pillanat volt, de elég ahhoz, hogy a kétség – egy előre láthatatlan jövő kétsége (hiszen vagy úgy lesz, vagy nem) – a közelembe férkőzzön. Aztán rádöbbentem arra, hogy felelősséggel tartozom a szavaimért. Kimentek a meghívók, a plakátok ott voltak az üzletekben, a hirdetőtáblákon, a szórólapok a postaládákban. Ez a pillanat hirtelen mindent megváltoztatott bennem. Egészen idáig sokszor nyomasztott a felelősség, hogy mindig mindennel időben meglegyek, hogy amit vállaltam, megtartsam, és mivel ezt elvártam, sőt megköveteltem magamtól, ez inkább stresszt okozott, semmint egy természetes folyamatot. Pedig a felelősségvállalás a felnőtté-válás természetes része, nem lehet siettetni, de meg sem lehet akadályozni.

Úgy érzem, hogy abban a mágikus pillanatban ott, amikor megéreztem a felelősségvállalás igazi ízét, egy újabb rész a gyermeki énemből felnőtt. Ez a pillanat inspirált és lendületet adott ahhoz, hogy egy olyan előadást állítsak össze, ami valahol egy önvallomás is volt, ami a szívemben fogalmazódott meg. Azon az estén sokkal nyugodtabban, mint ahogy vártam (azt hittem, hogy az iskolás évek alatt tapasztalt lámpaláz vissza fog köszönni, de hála Égnek csak a távolból integetett), kiálltam az emberek elé és odaadtam magam nekik úgy, ahogy vagyok. Egy csodát éltem meg általa s ezen az úton a felelősségvállalás vezetett, amit sokáig, mint egy mumust a sötétben tartottam, de mikor kijött a fényre és megmutatta magát, nekem a legnagyobb tanítómmá vált.

És még egy dolgot megtanított a felelősségvállalás azon az estén az emberi kapcsolataimról. Igazán kíváncsi voltam arra, hogy a barátaim közül kik lesznek azok, akik ezen a számomra fontos estén támogatnak és a kezemet fogják majd. Gyakran a kedves szavak és ígéretek mögött nincs tartalom, nincs valódi szeretet, nincs őszinteség, csak űr, megfelelés és félelem. Ezek a szavak jönnek és mennek, mint ahogy az emberek is; de vannak olyan szavak, olyan ígéretek és olyan tettek, amelyek nem félnek a felelősségtől, nem félnek a szeretettől és stabilan állnak a viharok közepette is. Ezek azok a kapcsolatok, amelyek felelősségteljesen működnek.

Azon az estén, az azt megelőző folyamatok világítottak rá nekem arra, hogy a felelősségvállalás – amiről eddig azt hittem, hogy nehézkes, hogy nyomasztó, hogy mintegy terhet úgy kell cipelni és az ember összeroskad alatta – valójában egy könnyed, örömteli és szeretetteljes állapot. Engem felszabadított és porrá zúzta ezeket a „béna” hiedelmeimet. Talán a családból hoztam ezt a hitrendszert, talán a társadalom tanított rá valaha, nem tudom. De egy biztos, hogy illúzió és hazugság volt. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint amikor hiszek valamiben, ki merem mondani, fel merem vállalni és az életemmel is bizonyítom azt. Ez a felnőtté-válás szabadsága számomra.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

error: Content is protected !!