Párkapcsolataink “ellensége” Hollywood

Párkapcsolataink “ellensége” Hollywood

Most, hogy túl vagyok az első párkapcsolati gyógyító napon, rengeteg bölcsességgel és szeretettel lettem gazdagabb. A legmegindítóbb az volt számomra, hogy a nehézségek közepette a párok érezték a hívást és akartak tenni azért, hogy meggyógyítsák a kapcsolatukat. 

A saját életemből is tudom, hogy egy hét éves kapcsolatba nagyon nehéz visszahívni a romantikát és nem könnyű újat mutatni. Azt tapasztaltam meg ezen a csodálatos napon, hogy mindenki újdonságra vágyik és párkapcsolataink legnagyobb „ellensége” Hollywood. A legtöbbünkben él egy illuzórikus, romantikus kép a szerelemről, amelyet a filmvásznon látunk, csodálatos megismerkedések, érzelmes férfiak és megértő nők, és persze a happy end. De azt már nem látjuk a vásznon, hogy milyenek a tökéletes pár hétköznapjai. Amikor már nem zeng a harsona a fülükbe, amikor nem szól a zene az utcán, amikor sétálnak, amikor már nincs tűzijáték, csak ők ketten vannak, túl a lila ködön, csupaszon egymásnak a hétköznapokban.

Ahelyett, hogy elfogadnánk és szeretnénk azt, amit a hétköznapokban megélünk a párunkkal, ahelyett arról álmodunk, hogy jön egy tökéletes férfi, aki kitalálja minden gondolatunkat. Bárcsak mindannyian felismernénk, hogy a számunkra tökéletes férfi mellettünk van, és ahelyett, hogy arra várnánk, hogy ő találja ki, hogy mit szeretnénk, megmondanánk egyszerűen, praktikák nélkül. Valamiért azt az embert vonzottuk be az életünkbe, akivel párkapcsolatban élünk, ahelyett, hogy folyton kifelé tekingetnénk, hogy „mennyivel zöldebb a szomszéd kertje”, megértenénk azt, hogy ez az ember azért van jelen az életünkben, mert a jelenlegi minőségünkhöz, amit szeretnénk megfejlődni, Ő passzol a leginkább. Nos igen, ha ez nem igazán tetszik, akkor ismét lehet befelé figyelni, hogy vajon mivel hívtam meg az életembe.

Mindannyiunk körül van egy finom energiaburok, ami tele van a mi energiáinkkal. Ezek az energiamezők gyakran korábban találkoznak, minthogy mi a fizikai síkon megismernénk egymást. Azt hiszem, hogy egymás energiáiba szeretünk bele, nem pedig a másik külsejébe. Lehet, hogy az elménket az vonzza, de a lelkek találkozása már régen eldöntetett, már azelőtt, hogy jelenlegi bőrünkbe belebújtunk volna. Amikor két lélek megnyílik arra, hogy találkozzanak, elkezdik hívni egymást, és a sors addig szövi a hálóját, mígnem egyszer csak a két szempár egymásba ér.

Nekem az a tapasztalatom, hogy nem zúgnak a harangok, nem repkednek lepkék, nem fúj a szél, miközben ragyogóan süt a nap, hogy a hajam táncot járva hívja a másikat, hanem egyszerűen egy mély pillantásban megérkezünk a nem hivalkodó, csendes, és csodálatosan harmonikus együttlétbe. Volt, amikor zúgattam a harangokat magam körül, amikor olyan színesre rajzoltam egy történetet, hogy már a színek elvakítottak, annyira felfújtam egy szerelem képzelt világát, hogy törvényszerű volt, hogy kidurran, s ez a durranás engem is megsebez. Az elmém átvette az irányítást és olyan vágyak nyomába eredtem, amelyben nem számított a valódi érzelem, csak az, amit akartam.

Ma már sokkal többet ér számomra a valóság,
mert gyönyörű, kiszámíthatatlan és tele van élettel. Ahogyan a hétköznapjaink is tele van kettőnk fantasztikus energiáival, ne engedjük ezeket elveszni, ne mondjuk le az élet élvezetéről azért, mert már régóta együtt vagyunk, vagy mert vannak pl. gyermekeink, akiknek mindent oda akarunk adni magunkból. Az élet élvezete alatt azt értem, hogy egy párnak szüksége van a romantikára, a flörtre, az apró meglepetésekre, az egymással töltött minőségi időre. Ha ezt kivonjuk az életünkből, akkor csupán robot módjára éljük az életünket, s lemondunk arról a lüktetésről, pulzálásról, amitől érezzük, hogy élünk, s amiről tudjuk, hogy a másikkal összetart. Ne hagyjuk, hogy a bensőséges kommunikációt felváltsa a technikai egyeztetés, hogy mi lesz a vacsora, vagy ki hova megy kiért, és mit csinál.

Természetesen vannak olyan kapcsolatok, amelyek menthetetlenek már, hiszen annyira eltávolodott a két lélek egymástól, de ha azt érezzük, hogy van a kapcsolatunkban még szikra, akkor tegyünk érte!!! Gyógyítsuk meg! Ha visszagondolunk eddigi kapcsolatainkra, talán megtaláljuk mindegyikben ugyanazt a feladatkört, amin kapcsolatról kapcsolatra dolgozunk. Ha megértjük ezeket a törvényeket, amelyeket a kapcsolati dinamika mutat nekünk, ha megpróbáljuk a társunk szemén keresztül szemlélni önmagunkat, megértjük, hogy mi magunk sem vagyunk tökéletesek és tudunk mit tenni azért, hogy együtt boldogok lehessünk.
Ma már az online térben nehezített pályán mozgunk a kapcsolatok világában. Ezt a világot meg kell tanulnunk a helyén kezelni. A megoldás mint mindig az, hogy befelé figyeljünk, ne pedig kifelé.Az online világ tele van “boldogabbnál boldogabb párokkal”, tökéletesen megkomponált fotósorozatokkal, és ezek tükrében már majdnem elhisszük, hogy a mi kapcsolatunk nem “elég jó”.

Amikor az már egy megkülönböztetés, hogy te az ikerlángoddal élsz-e vagy sem, találkoztál-e már vele, amikor elkezdünk hypolni, színesíteni, hazudni, hogy elfogadható legyen a külvilág számára a kapcsolatunk, akkor álljunk meg egy pillanatra. A romantikus filmek elhitetnek velünk olyan női és férfi ideálokat, olyan helyzeteket, amelyek teljesen abszurdak, de az elménk elkezd vágyni rá. Számomra egy kapcsolat fokmérője nem az, hogy egy fotón jól mutatunk-e együtt, hanem az, hogy tudunk-e együtt felhőtlenül nevetni, tudunk-e a hétköznapokban boldogan élni, tudunk-e közösen problémákat megoldani. Számomra ezek sokkal fontosabb értékek, mint az, hogy kívül meglegyen valami, ami nincs ott valójában.

Csak azt ne hidd, hogy én nem mentem keresztül már ezeken a fázisokon. Akartam én is valódinak láttatni már akkor egy kapcsolatot, ami még korántsem tartott sehol. Akartam, hogy mindenki lássa, hogy micsoda nagyszerű ember van mellettem, de mindezt még azelőtt, hogy igazán megismertem volna. De meg is jöttem ebből a zsákutcából, felfedeztem azt a részem, aki inkább kifelé próbál megfelelni, mint befelé keresni a boldogságot és az életet. A kollektív tudattalanból folyamatosan áramlik felén mindenféle tévhit, hiedelemrendszer, és ha vevők vagyunk rá, akkor össze tudunk kapcsolódni olyan dolgokkal, amelyek mérgezik a pszichénket. Saját magunkat tesszük boldogtalanná, és saját magunkat kötjük meg azzal, hogy irányítani próbáljuk az egyik legszentebb dolgot, a szerelmet.A szerelmet nem lehet irányítani. A párkapcsolatért lehet tenni, el lehet érni, hogy kibontódjon belőle valami egészen különleges. De azt mind tudjuk, hogy nem minden szerelemből lesz párkapcsolat. Azonban amelyikből igen, azt becsüljük meg és tegyünk minden nap azért, hogy a hétköznapok átitatódjanak ezzel az örömmel és boldogsággal. A monotonitás a kapcsolatok ellensége, míg a spontaneitás a lélek ajándéka. Használjuk bölcsen az üzeneteket, ne Hollywood-ból vegyük a mintát, hanem figyeljünk arra, hogy a lelkünk mit üzen.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Szerintem azt gondolja, hogy….

Szerintem azt gondolja, hogy….

Azt hiszem túl sok időt töltünk azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogy mit gondolnak mások. Ez sokszor lehetetlennek tűnő vállalkozás, mégis időt és energiát pazarolunk rá, és a legtöbb esetben még csak ki sem derül, hogy vajon igazunk volt-e vagy sem.

Olyan sokszor vetítjük ki a belső félelmeinket másokra, úgy teszünk, mintha ők gondolnák ezeket a dolgokat, pedig ezek belőlünk születtek meg, többet árulnak el rólunk, mint másokról. Sokszor még jelentéktelennek tűnő helyzetekben is attól tartunk, hogy mások mit gondolnak, gyakran még olyanok véleményét is számba vesszük, akik nem is állnak közel hozzánk, akinek a tényleges gondolatai (és nem vélt) elvileg nem kellene, hogy befolyásolja az életünket.

Mégis újra és újra belecsúszunk abba, hogy kifelé figyeljünk, ahelyett, hogy magunkra figyelnénk. Nem számít, hogy a másik mit gondol, csak abban az esetben, ha kimondja a szájával és ha olyan az illető, akinek a véleményére adunk. Ha nem teszi, akkor ne adjunk ennek energiát, mert ezeket a pillanatokat magunkból vesszük el. Ha érdekel, hogy mit gondol, akkor kérdezzük meg, de ezt nem tesszük, ne kezdjünk el elméleteket és teóriákat gyártani, mert ezek nem valósak. Egy olyan zsákutcába vezetnek, ahonnan nem olyan könnyű visszafordulni.

Egy párkapcsolatban, vagy egy kezdődő szerelemnél gyakran történik ez, nem tudjuk mit gondol a másik és ahelyett, hogy megkérdeznénk, kitalálunk valami “emészthetőt”, hogy jobban érezzük magunkat. Vagy kitalálunk valamit, amitől félünk. Ezzel csak az a probléma, hogy bennünk ez a kitalált gondolatsor rögzül, s talán mire kiderül az igazság, már nagyon messze járunk, és nem megyünk vissza, hogy korrigáljuk, mert túl sok mindent kellene törölni ahhoz, így elvész az igazság.

Az is előfordulhat, hogy egy munkahelyen valaki dühösebben válaszol, ha ez bánt bennünket, érdemes megkérdezni, hogy ez vajon nekünk szólt-e személy szerint, mert ahelyett, hogy azonnal magunkra veszünk egy ilyen viselkedést, lehet, hogy kiderül, hogy ez nem a mi személyünk ellen szól, hanem egy rosszul sikerült ébredés következménye.

Ne akarjunk mások helyett gondolkodni, ne akarjunk mások helyett érezni, mert ez nem megy, nem működik. Csak akkor működik, ha a belső csendből hangolódunk rá valakire, nem pedig a félelmeink, szorongásaink mentén. Magunkra figyeljünk, a saját gondolatainkra, a saját érzéseinkre és tanuljuk meg azokat kezelni és kikommunikálni. Ezzel sokkal előrébb fogunk jutni az emberi kapcsolatainkban, mint a duzzogással egy olyan viselkedés miatt, amit talán nem is nekünk szántak.

Rengeteg félreértéstől tudjuk megkímélni magunkat, s ez egy nagyon jó kezdet ahhoz, hogy visszahúzzuk a figyelmünket, s a tényekre szorítkozzunk. Mindig ahhoz térjünk vissza, ami tényleg megtörtént, ami tényleg elhangzott, ne színezzük ki a dolgokat, mert ezek a távolságot növelik. Fogadjuk el a valóságot, akármilyennek is látjuk, mert ezzel teszünk magunkért. Így tudjuk elkerülni az illúziókat és megtalálni a boldogságunkat a jelenben.

Az a sok energia, amit arra fordítunk, hogy rájöjjünk mások gondolataira, végül önmagunktól távolítanak el. Amint ilyen módon “hatalmat” adunk másoknak saját magunk felett, hogy más véleménye jobban érdekel bennünket, mint a saját meglátásunk, összekapcsolódunk az elme által generált gondolatisággal. S ha nem sikerül az elménket uralni, elképesztő módon elkezdünk szorongani. Azt üzenjünk magunknak, hogy a saját megélésünk nem olyan fontos, nem olyan valódi. És szépen lassan kihelyezzük az egónkat, és elveszítjük a belső erőnkkel a kapcsolatot. Így védtelenné és kiszolgáltatottá válunk más gondolataival szemben.

Ezért kapjuk el ezt a fonalat már az elején. Ha valakiről szeretnénk tudni, hogy mit gondol, bátran kérdezzük meg. Menjünk elébe a dolgoknak, minthogy egy olyan történet rögzüljön bennünk, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal. 🙂

Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztése engedélyköteles. 

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

error: Content is protected !!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás