Szerintem azt gondolja, hogy….
Azt hiszem túl sok időt töltünk azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogy mit gondolnak mások. Ez sokszor lehetetlennek tűnő vállalkozás, mégis időt és energiát pazarolunk rá, és a legtöbb esetben még csak ki sem derül, hogy vajon igazunk volt-e vagy sem.
Olyan sokszor vetítjük ki a belső félelmeinket másokra, úgy teszünk, mintha ők gondolnák ezeket a dolgokat, pedig ezek belőlünk születtek meg, többet árulnak el rólunk, mint másokról. Sokszor még jelentéktelennek tűnő helyzetekben is attól tartunk, hogy mások mit gondolnak, gyakran még olyanok véleményét is számba vesszük, akik nem is állnak közel hozzánk, akinek a tényleges gondolatai (és nem vélt) elvileg nem kellene, hogy befolyásolja az életünket.
Mégis újra és újra belecsúszunk abba, hogy kifelé figyeljünk, ahelyett, hogy magunkra figyelnénk. Nem számít, hogy a másik mit gondol, csak abban az esetben, ha kimondja a szájával és ha olyan az illető, akinek a véleményére adunk. Ha nem teszi, akkor ne adjunk ennek energiát, mert ezeket a pillanatokat magunkból vesszük el. Ha érdekel, hogy mit gondol, akkor kérdezzük meg, de ezt nem tesszük, ne kezdjünk el elméleteket és teóriákat gyártani, mert ezek nem valósak. Egy olyan zsákutcába vezetnek, ahonnan nem olyan könnyű visszafordulni.
Egy párkapcsolatban, vagy egy kezdődő szerelemnél gyakran történik ez, nem tudjuk mit gondol a másik és ahelyett, hogy megkérdeznénk, kitalálunk valami “emészthetőt”, hogy jobban érezzük magunkat. Vagy kitalálunk valamit, amitől félünk. Ezzel csak az a probléma, hogy bennünk ez a kitalált gondolatsor rögzül, s talán mire kiderül az igazság, már nagyon messze járunk, és nem megyünk vissza, hogy korrigáljuk, mert túl sok mindent kellene törölni ahhoz, így elvész az igazság.
Az is előfordulhat, hogy egy munkahelyen valaki dühösebben válaszol, ha ez bánt bennünket, érdemes megkérdezni, hogy ez vajon nekünk szólt-e személy szerint, mert ahelyett, hogy azonnal magunkra veszünk egy ilyen viselkedést, lehet, hogy kiderül, hogy ez nem a mi személyünk ellen szól, hanem egy rosszul sikerült ébredés következménye.
Ne akarjunk mások helyett gondolkodni, ne akarjunk mások helyett érezni, mert ez nem megy, nem működik. Csak akkor működik, ha a belső csendből hangolódunk rá valakire, nem pedig a félelmeink, szorongásaink mentén. Magunkra figyeljünk, a saját gondolatainkra, a saját érzéseinkre és tanuljuk meg azokat kezelni és kikommunikálni. Ezzel sokkal előrébb fogunk jutni az emberi kapcsolatainkban, mint a duzzogással egy olyan viselkedés miatt, amit talán nem is nekünk szántak.
Rengeteg félreértéstől tudjuk megkímélni magunkat, s ez egy nagyon jó kezdet ahhoz, hogy visszahúzzuk a figyelmünket, s a tényekre szorítkozzunk. Mindig ahhoz térjünk vissza, ami tényleg megtörtént, ami tényleg elhangzott, ne színezzük ki a dolgokat, mert ezek a távolságot növelik. Fogadjuk el a valóságot, akármilyennek is látjuk, mert ezzel teszünk magunkért. Így tudjuk elkerülni az illúziókat és megtalálni a boldogságunkat a jelenben.
Az a sok energia, amit arra fordítunk, hogy rájöjjünk mások gondolataira, végül önmagunktól távolítanak el. Amint ilyen módon “hatalmat” adunk másoknak saját magunk felett, hogy más véleménye jobban érdekel bennünket, mint a saját meglátásunk, összekapcsolódunk az elme által generált gondolatisággal. S ha nem sikerül az elménket uralni, elképesztő módon elkezdünk szorongani. Azt üzenjünk magunknak, hogy a saját megélésünk nem olyan fontos, nem olyan valódi. És szépen lassan kihelyezzük az egónkat, és elveszítjük a belső erőnkkel a kapcsolatot. Így védtelenné és kiszolgáltatottá válunk más gondolataival szemben.
Ezért kapjuk el ezt a fonalat már az elején. Ha valakiről szeretnénk tudni, hogy mit gondol, bátran kérdezzük meg. Menjünk elébe a dolgoknak, minthogy egy olyan történet rögzüljön bennünk, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal. 🙂
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztése engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Legutóbbi hozzászólások