Szerző: Kammerer Edina | 2019. november 19. | 30 napos párkapcsolati kihívás
“Ha kimerült vagyok, akkor szerepet játszok.” (Chuck Spezzano)
Mi a mai napi feladat? Gyakran előfordul, hogy olyan kimerítő szerepekbe kerülünk, amelyek kiégéshez vezetnek, mert csak eljátsszuk azt a szerepet, amilyennek szerintünk lennünk kellene.
Ha egy szerep vagy szabályok, akár kötelességek, kötelezettségek vezérelnek a cselekedeteinkben, akkor ugyan lehet, hogy jól cselekszünk, de rossz a szándékunk, a motivációnk. Ahelyett, hogy ráhangolódnánk arra, hogy van szabad választásunk, a tetteinket a megszokások irányítják. Emiatt sok felesleges és szükségtelen dolgot teszünk, akár azért, hogy bizonyos érzéseket elkerüljünk, vagy azért, hogy meggátoljuk, hogy jó dolgokat kapjunk.
A szabad választás azonban energiával tölt fel bennünket. Ha nagyon kimerültek vagyunk, akkor tűzzünk ki apró célokat magunk elé. Ha elérjük az egyik apró célt, akkor abból energiát nyerünk.
Ha egy bizonyos szerepet át akarunk alakítani, hogy az adás-elfogadás szabadon áramoljon benne, akkor a saját választásunk szerint döntsünk és úgy cselekedjünk, ne úgy, ahogyan szerintünk cselekednünk kellene, így az energia áramlása elindul. Ha képessé válunk arra, hogy jó okkal tesszük azt, ami jó, akkor az enerváltság, a megfelelés távozik az életünkből és a szeretet marad. 🙂
Feladat:
Keress az életedben egy olyan területet, ahol kimerültnek érzed magad. Képzeld el, hogy ez a kimerült éned egy álruha. Távolítsd el ezt az álarcot és nézd meg, hogy ki van mögötte. Lehet, hogy találsz egy családtagot, vagy egy árnyék személyiséget, akár egy kisgyereket, vagy éppen a támogatásra szoruló önmagadat, amint éppen egy fájdalmas érzéssel küzdesz. Tedd fel a kérdést, hogy miben segíthetnél neki és tedd is meg.
Képzeld el, hogy átöleled önmagad, vagy azt, akire rábukkantál a szerep mögött és közben támogasd és vigasztald. Szeretetedben engedd önmagadba olvadni ezt a valakit. Ezáltal egy űrt betölt ez a megadás, és az energia elkezd áramolni, begyógyítja azokat a területeket, ahol eddig konfliktusaid voltak.
Záró gondolatok
Ahhoz, hogy önmagunk számára a cselekedeteink elfogadhatóak legyenek, gyakran “hamisítjuk meg” a motivációinkat. Amikor le tudjuk bontani ezeket az illúziókat magunkról, és őszintén szembenézünk a tetteink mozgatórugójával, ahelyett, hogy elítélnénk magunkat, szeretettel fordulunk önmagunk felé. Ráébredünk arra, hogy esendőek vagyunk, hiszen emberek vagyunk.
Nem kell tökéletesnek lennünk, pusztán csak törekednünk arra, hogy mindig önmagunk mellett döntsünk. Ha megértjük azt, hogy nem mi felelünk mások jóllétéért, hiszen mindenki maga dönt az élete és az életminősége felett, kinyílik a világ, s azt a sok energiát, amit eddig másoknál kötöttünk le, vissza tudjuk áramoltatni magunk felé.
Ez egy nagyon fontos felismerés, mert így sikerül visszatalálni magunkhoz, meggyógyítani a szándékainkat, s elfogadni azt, hogy néha bizony hibázunk, s ez rendjén van. De ne kössük meg magunkat ezek a hibák által, hanem engedjük, hogy szabadok legyünk!
A 30 napos kihívást Chuk Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem című könyve alapján, valamint a saját tapasztalatimból és az egyéni párkapcsolati tanácsadásokból és gyógyításokból származó gondolatokból állítottam össze.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden más jellegű terjesztése engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. november 19. | 30 napos párkapcsolati kihívás
“A dominancia igénye a félelemből származik.” (Chuck Spezzano)
Miről szól a mai napi feladat? Amikor olyan helyzetekben találjuk magunkat, amelyekben dominanciára törekszünk, vagy amikor valaki éppen rajtunk akar uralkodni, akkor az érzéseink gyökere a lelkünk mélyén megbúvó ijedt gyermektől származnak. Ha valaki uralkodó módon viszonyul hozzánk, akkor álljunk úgy hozzá, mintha egy ijedt gyermek lenne. Ha megnyugtatással és támogatással reagálunk ezekre a helyzetekre, akkor nem fogjuk azt érezni, hogy elnyomnak minket.
Ha mi akarunk uralkodni valaki felett, akkor a lényünk egyik része fél. Ilyenkor beszéljünk bátran az érzéseinkről, különösen a félelmeinkről, mert nem csak megkönnyebbülünk általa, hanem a társunknak ajándékot is adunk így. A mély lelki beszélgetés, a másik iránti érdeklődés és a megbocsátás meggyógyítja a bennünk lévő félelmeket, s megajándékozzuk a másikat az egyenrangú párkapcsolat ajándékával.
Feladat:
Ma minden olyan helyzetben, amikor úgy érzed, hogy dominálsz, oszd meg a félelmeidet azzal a személlyel, akit elnyomsz. Az őszinte beszéd kigyógyít a félelemből. Minden olyan helyzetben, amikor valaki veled szemben törekszik dominanciára, fordulj hozzá úgy, mintha egy ijedt gyermek lenne. Ha érdeklődést és támogatást mutatsz iránta, sikerül kigyógyulnia a félelméből. Minden olyan helyzetben, amikor dominanciát tapasztalsz, fordulj a másik felé, és figyelj arra, hogy megbocsáss neki is és magadnak is.
Záró gondolatok
Amikor az elnyomott szerepét éljük, az egy áldozat minőség. Amikor elnyomókká válunk, az egy uralkodó minőség. Ugyanaz az energia, csak éppen a két ellentétes pólusa. A gyógyulás akkor indul el bennünk, amikor sikerül önmagunk gondoskodó anyjává válni.
Ebben a folyamatban a gyógyulás a gyökércsakra területén történik, amikor az érzelmileg valamelyik korban megragadt gyermek elindul a lelki nagykorúság útján. Ez egy belső folyamat, amikor szeretettel, törődéssel és figyelemmel előcsalogatjuk a lelkünk mélyéről az ijedt gyermeket, s kézen fogva elvezetjük a lelki nagykorúságba. Ez az önszeretet “előszobája”, innen indul ki az önmagunk és mások iránti gondoskodás és odaadó figyelem.
A 30 napos kihívást Chuk Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem című könyve alapján, valamint a saját tapasztalatimból és az egyéni párkapcsolati tanácsadásokból és gyógyításokból származó gondolatokból állítottam össze.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden más jellegű terjesztése engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. június 25. | Gondolatébresztő
Nemrég voltam egy kiállításon, és az ott látott egy-két kép megpiszkált bennem valamit a múltból. Két út (két külön festő képei által) vált ketté bennem a kiállítás kapcsán, a jelen gyönyörű fénnyel teli pillanatai és az út, amely megidézett egy régi hangulatot. Csak figyeltem, ahogyan hömpölyögnek az érzések bennem, néha vadul kavarogtak, néha hanyagul ide-oda fodrozódtak. Néha egy váratlan pillanatban egy fojtogató érzés tört rám, ahogy kereste a kiutat mindez belőlem. Ezek a képek a lelkemben elértek egy olyan titkos helyre, amely egy megidealizált világ cukormázas emlékeit rejtette. Nem álltam ellen neki, de nem is siettem el a szembenézés pillanatát.
Korábban minden reggel futottam. Most csak sétálni van erőm. Csodálatos a szabadban, a kora reggel illatát magamba engedni. Nekem ez az, ami segít feldolgozni és leföldelni a lelki folyamataimat. Régebben a futás segített, de ahogyan változnak a dolgok, változunk mi is, és változnak az eszközeink. Ami a múltban működött, nem biztos, hogy most is segít. Számomra fontos, hogy mindig rugalmasan alakítsam a stresszkezelő eszközeimet a jelen pillanatomhoz.
Az írás is sokat segít. Ma, amikor beraktam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam az mp3 lejátszót, éreztem, hogy valami kezd átszakadni bennem. Visszafelé levettem a cipőmet és beszaladtam a szántóföldre, arra vágytam a leginkább, hogy a talpaim érjék a földet, hogy a kapcsolat „közvetlen” legyen. Mire leértem, az elengedés könnyei már utat törtek magunknak bennem és a történetem cseppek alakjában legördült az arcomon, kijelölte az utat magának, azt az utat, amelyikben a leginkább meg tudta mutatni magát.
Nagyokat sóhajtottam, hogy az érzések minél lejjebb jussanak bennem és minél több mindent magukhoz tudjanak ölelni. Figyeltem, ahogyan peregnek előttem a képek egy olyan életről, amit tudatosan toltam el magamtól. Egyszerűen más jövőt választottam magamnak, amit nem bántam meg, s tudom, hogy nem is fogom, de attól még az elengedésnek nem szenteltem kellő figyelmet. Most engedtem, hogy megjelenjen bennem minden olyan érzés, amire eddig nem figyeltem, és engedtem, hogy az legyen, ami lenni akar.
Nem címkéztem, nem gondoltam hozzá semmi többet
, csak álltam a szántóföldön és néztem, ahogyan távolodik tőlem egy régi élet, egy régi boldogság. Meg-megakadt bennem az elengedés energiája, amikor a bizonytalanság keveredett bennem, hiszen annyiféleképpen lehet leélni az életet, annyi mindent lehet csinálni, de aztán megint stabilan álltam a bizonyosságban, hogy ha hív az Utam, nem tehetek úgy, mintha nem hallanám, nem mehetek az ellenkező irányba, mert az egóm a kellemes és vággyal teli életet hajszolná.
Sokat változtam azóta, amióta az a világ, amit elengedtem ott kint a szabadban lazított a szorításán, majd utamra engedett. Amikor felébredünk és születik, vagy előbújik belőlünk egy új fény, már nem tudunk utána úgy élni, mintha ez nem történt volna meg. És én nem is akarok. Tudatosan sem. Bennem a fény egyre közelebb ahhoz, aki VAGYOK, és ez így jó. És mozizni is szeretek, elfelejtett kedves emlékeket idézni, már nem fáj, ha látom ezeket a régi képeket, már nincs bennük érzelem, már csak képek.
Az elmúlt évek alatt annyi mindent tapasztaltam meg, és annyi mindenen mentem keresztül, mert tudattalanul élni és érezni akartam. Ma már tudatosan tudom, hogy csak az él igazán, aki mer érezni és meri átengedni az élet ajándékait az életén. „Az élet célja maga az élet”. Ha a régi emlékek miatt elbújnék az érzéseim elől, akkor egy üres díszlet élettelen darabja lennék.
Jó volt, hogy újra visszatértek hozzám ezek a pillanatok a múltból, jó volt emlékezni, s jó volt utána felvenni a cipőt és továbbmenni. Könnyebben, szabadabban és örömmel. S mindez két különböző festmény által, amelyek a fény és árnyék harcát ábrázolták, illetve különböző módokon jelenítették meg. Azt éreztem, ez a mindennapi küzdelmünk, azért a magasabb rendű létezőért, akik valójában vagyunk. Ha döntünk egy út mellett, a másikat el kell engedni.
Ez nem mindig könnyű, de ha nem tesszük meg, ha nem mondunk le a másik útról, valójában nem köteleződtünk el igazán a döntésünk mellett. Egyszerűen nem lehet többé ragaszkodni azokhoz a mankókhoz, amik egyszer a túlélésünk zálogai voltak. Ha boldogok akarunk lenni, fel kell égetni ezeket a hidakat, utakat, amelyeken akár vissza is fordulhatunk. Tudnunk kell azt, hittel és erővel a szívünkben, hogy csak előre haladhatunk tovább, a választott utunkon. És ez így van jól.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. március 29. | Lélekcseppek
Mi mindannyian a Föld gyermekei vagyunk, akik azért születtünk ide, hogy tapasztaljunk és éljünk. Úgy csináljuk ahogy tudjuk, senki nem csinálja jobban, vagy rosszabbul nálunk, csak máshogyan. Valójában nem az az önzőség, hogy saját magammal foglalkozom és magamért teszek meg bármit is, – ez tévesen szerepel így a köztudatban (mint sok minden más is!), pusztán azért, hogy bűntudatot keltsen bennünk ez a törődés; mert vannak olyan erők, amelyeknek a fennmaradásához, továbbéléséhez az kell, hogy senki ne figyeljen magára és ne ébredjen rá saját erejére – hanem az az igazi önzőség, ha azt hiszem, hogy mindenki másnak is úgy kell élnie, gondolkodnia, cselekednie, ahogy én teszem.
Tegnap hallottam a rádióban egy verset, és egy sora mélyen megérintett, próbálom pontosan idézni: „ne haragudj azért, hogy más nem Te vagy”. Ez elindított bennem egy áramlást, és ráébresztett arra, hogy bár szeretem és élem azt, hogy csodálatos az, hogy ennyire különbözőek vagyunk, hiszen ettől színes a világ, de rátaláltam korlátokra ebben a hitben. Tehát csak bizonyos mértékig, bizonyos határokon belül tudom elfogadni a különbözőségeket. Hirtelen, mint amikor átszakad egy gát, sok korábbi konfliktust idéztem fel, amelyeknek mind ez volt a mozgatórugója, hogy képtelen voltam elfogadni, hogy a másik nagyon más nézetek és hitrendszer szerint éli az életét. Természetesen ugyanezt a hozzáállást kaptam viszonzásul, és a konfliktusok sorra arról szóltak, hogy meggyőzzem a másikat arról, hogy miért nem jó az, ahogyan ő gondolkodik.
Az elmúlt hónapok alatt átéltem, amint karmikus sebek szakadnak fel bennem, és lehetőséget kaptam arra, hogy meggyógyítsam azokat. Ennek a része volt az is, hogy elfogadjam azt, ha valaki az elméje irányítása alatt akarja leélni az életét, és vakon követ egy olyan rendszert, ami megköti és fogva tartja. Azáltal, hogy ez az elfogadás átégett bennem, és tiszteletben tudom tartani a döntését, felszabadult bennem egy erős kontroll energia. Ráláttam arra, hogy egy részem milyen erőteljesen akarta irányítani az engem körülvevő energiákat, kapcsolatokat, mert féltve őriztem azt, akivé váltam. De ez ugyanannyira nem szabadság, mint amikor egy „külső” erő megköt.
Rájöttem, hogy sokat címkézek napon át, ez jó, ez rossz, ez pozitív, ez negatív. Pedig valójában minden semleges, az érzelmi töltéseket már én rakom hozzá. Hiszen, ami nekem jó, az lehet, hogy másnak rossz. Mindenkinek megvannak az egyéni megélései, tapasztalásai, amelyek ott nyugszanak a lelkében, s egy megtapasztalást százféleképpen élhetünk át. Ezért van az, hogy ugyanaz az ember tíz másikból teljesen más érzelmeket vált ki, aszerint, hogy lényével éppen milyen „gombot” nyom be az illetőnél. Vannak örömteli és fájó találkozások, és a gyógyulás lehetősége ott rejlik mindegyik találkozás mélyén.
Hiszek abban, hogy azért vagyunk ennyire különbözőek, mert az Egy/Isten/A teremtő erő egyetlen érzelem százezer színét és mélységét akarta megtapasztalni, ezért százezer úton indított el bennünket, hogy azt az élményt, amit csak mi tudunk megélni, „hazavigyük” Neki. Minden embert ez az erő hajt, hogy azzal az érzelmi csomaggal térjen haza, amit vállalt és ezért minden ember útja egy különleges küldetés. Egy alacsonyabb rezgésű életút is egy nehéz vállalás, egy kegyetlen zsarnok élete magában hordozza a lélek fájdalmát, a tisztán látás csodájában ott rejlik a sebezhetőség, az érzékenység a fátyol mögötti világra látni enged olykor rémisztő dolgokat is, tehát egyik sem könnyebb a másiknál, csak MÁS, nagyon más. És minél többször meglátjuk a fényt egy nehéz helyzetben, minél többször meglátjuk az istenit valakiben, aki már régen eltávolodott a Forrástól, mi annál közelebb kerülünk a saját vállalásunkhoz és ahhoz, hogy békében hazatérjünk.A Földért ugyanúgy mindannyian felelősek vagyunk, ugyanúgy, ahogy magunkért is. Ha magunkat és egymást nem tudjuk tisztelni, akkor a Földet hogyan tudnánk? Csak minden nap tegyünk meg kis lépéseket önmagunkért, és ahogyan fejlődünk, tenni akarunk majd a Földért is, mert rájövünk, hogy ez az OTTHONUNK.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. március 26. | A változás útján
A minap összefutottam egy volt párkapcsolatommal, akivel nagyon sokáig voltunk egy pár. Már régen szakítottunk egymással, és megmaradt köztünk egy kellemes, baráti viszony. Elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak figyelni kezdtem magam, mert éreztem, hogy valami nem stimmel velem.
Amikor megismerkedtünk 17 éves voltam, bár már tinédzser, de lélekben azért még egy gyerek-lány. Sok mindent tanultam tőle, és valahogy elkerülhetetlen volt, hogy ne csússzunk bele öntudatlanul egy apa-lánya kapcsolatba. Emlékszem, amikor vitáink voltak, még sokszor mondta is, hogy „Nem az apád vagyok”.
És most, sok évvel később, amikor egy asztalnál ültünk és beszélgettünk, érezni kezdtem, hogy újra úgy viselkedem, mint egy kislány. Teljesen automatikusan bekapcsolt bennem ez a régi minta, és azonnal át is vette az irányítást. Ebben a pillanatban elveszítettem a szívkapcsolatot a világgal, és egy berögzött viselkedésminta határozta meg a cselekvésemet, a gondolataimat. Bevallom, hogy nem kevés idő telt el, mire észrevettem, hogy itt valami hiba van. Egyre nőtt bennem a diszkomfort érzés, hogy nem érzem jól magam a bőrömben.
Gyors önvizsgálat, és szinte azonnal fel is fedeztem, hogy eltűntem a Jelen pillanatból. Amint visszahúztam a fókuszomat arra, aki VAGYOK, a beszélgetés is kezdett elapadni köztünk. Már nem tápláltam öntudatlanul ezt a régi játszmát és nem akartam jól lakatni az egómat, így már nem is voltam „érdekes” a másik fél számára sem. Érdekes megtapasztalás volt az, hogy mennyire fontos a valódi Jelenlét. Abban a pillanatban, amikor újra „felébredtem” nagyon élesen érzékeltem azt a különbséget, ami a látszatvilágot és a valódi érzésekkel megáldott világot elválasztja egymástól. Nagyon éles volt a kontraszt, ugyanakkor boldogság áradt szét bennem, mert azt éreztem: SZABAD vagyok. ÖNMAGAM vagyok.
Nem a szabadság illúziójában élek, hanem valóban élem azt. És még valami: már nem bántottam magam amiatt, hogy belecsúsztam egy játszmába, hanem azt éreztem, hogy ha ez nem történik meg, akkor ezzel a tapasztalással kevesebb lennék. De én örülök ennek a tapasztalásnak! Nem mindig ilyen könnyű a nehézségekben meglátni a jót, de végül is ez lenne a cél, hiszen az életemben minden értem történik. Az én felemelkedésemért! És azonnal szertefoszlik még egy illúzió: nincs rossz.
Hiszen hogyan lehetne valami rossz, ami azért történik, hogy én több legyek általa? Szeretném ezt élni minden történésben és meg is teszek ezért mindent. Ez a felismerés most bontogatja a szirmait a lelkemben, és én dédelgetem, mert meg akarom őrizni, hogy ezt mindig tudjam. És valamit úgy a legkönnyebb megőrizni, ha szétosztom, ha visszaadom. Gyönyörű áldott körforgás.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Legutóbbi hozzászólások