KAMMERER EDINA BLISS

Oldal kiválasztása
Angyali üzenetek: az apák sebe

Angyali üzenetek: az apák sebe

A legtöbb embernek annyira szegényes a kapcsolata az édesapjával, hogy saját férfias részünkkel is emiatt szegényessé válik a kapcsolat. A test genetikai kódolása ellenére a női és férfias rész egyaránt megtalálható benne. Az emberi történelem ezen szakaszában a nőiesség felfelé törekszik, tudatossá teszi a létezését. Az egyensúlytalanság veszélye akkor következik be, amikor hagyjuk, hogy a nőies rész felülkerekedjen a férfin, hiszen egyikünk sem felsőbbrendű és mindkettőre szükség van az egyensúly megtartása érdekében és a fejlődéshez.

A vér szerinti édesapánk felnőtté válása nagyon nehéz volt, éppen az átmeneti időszak miatt, amikor nem becsülték meg a férfit és számtalan úton-módon bántották. Ez az átmeneti szakasz megrémítette az talán a te édesapádat is, akinek nem volt lehetősége megérteni az emberi civilizációban bekövetkezett felfordulást. Annyit tudott csak, hogy a férfiasságát elutasították és idegennek, valamint sokszor elfogadhatatlannak bélyegezték. Ennek ellenére mégis férfiassága adta meg identitásának nagy részét. Mivel nem tudta, hogy kihez forduljon, maga felé fordult az önutálat bizonyos formájával. Elcsüggedt, összetört a szíve.

Elhatárolta magát tőled és testvéreidtől, abban a ködös reményben, hogy így megmenthet titeket saját magától. Értéktelennek érezve magát, folytatta a család ellátását. Nem volt meg a kulcsa a saját értékeihez, miszerint egyszerre a Teremtő gyermeke, ugyanakkor számos tekintetben a család védelmezője is. Ezért van az, hogy talán szenvedtél édesapád karjai között. Nem ismerte és nem tudta elégséges mértékben kimutatni a szeretetet.

Ezért, bátor erőfeszítéssel újraszervezted az életedet úgy, hogy megmutasd felsőbbrendűségedet, s így apukád büszkesége rád ragyogjon. Nem mertél szembe nézni a félelmetes igazsággal, hogy édesapád nem tudott úgy szeretni és nem tudott úgy ellátni Téged, ahogy te az remélted.

Sok tekintetben a jóváhagyását kerested, végül pedig kimerülve és elgyötörve az erőlködéstől “üres kézzel” távoztál. Most elfordulnál azon kísérletektől, hogy megfogd a megfoghatatlant. Látod már, hogy édesapád annyira értékelt, amennyire képes volt, de képtelen volt azt szavakba önteni? Ez a társadalmi átalakulás természetéből adódott, amely leértékelte a férfiakat.

A férfi önbecsülésében ez a teher arra késztette, hogy azt higgye, hogy neki nincs helye az életedben. Ehelyett inkább édesanyád gondjaira bízott, aki szintén bizonytalan volt abban, hogy vajon hol van az ő helye a világban. 🙂 Te pedig, keresve a jóváhagyásukat, a melegség és a szeretet biztos bázisát, feltétezted, hogy valami hibát követtél el, hiszen máskülönben  biztos megnyerted volna a szeretetüket  és helyeslésüket. A gyógyulás útja, ha meg tudsz bocsátani magadnak is, és édesapádnak is. Menj az örökkévalóság irányába örömteli szívvel, tudva azt, hogy szellemi szüleid mindig szeretni fognak és várnak haza.

Ha szeretnéd az angyaloddal felvenni a kapcsolatot, ez a meditáció segíthet neked: GYÓGYULÁS AZ ŐRANGYALODDAL ÉS SZÍVANGYALODDAL

Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.

A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.

Angyali üzenetek: a megbocsátás

Angyali üzenetek: a megbocsátás

Mindannyian halljuk az Égi útmutatást. A hang a szívünkön, a megérzéseinken keresztül érkezik. Számomra az nagyon fontos, hogy ne csak halljuk, hanem tudjuk is elfogadni ezeket az útmutatásokat, és megtanuljunk bízni önmagunkban, s az Angyalok szeretetében. A félelem, hogy nem merjük követni ezeket az útmutatásokat, az nem más, minthogy elveszítjük a kontrollt. Hiszem, hogyha valakinek van egy stabil önismerete, van benne hajlandóság a fejlődésre, jól le van földelve, akkor ezeket az angyali üzeneteket be tudja építeni az életébe, a hétköznapjaiba.

A megbocsátás egy olyan téma, amelyről sokan írtak már, nincs egyetlen recept, ami biztosan és tökéletesen segítené ezt a folyamatot.  De miért olyan fontos a MEGBOCSÁTÁS? Mert ezzel vége szakad a szenvedés, amely a magunk és mások iránt érzett düh el nem engedéséből fakad. A megbocsátás kiengedi a düh-vel telített levegőt a tüdőnkből, ami a bánat/szomorúság szerve. Ha tele van ez a terület szenvedéssel, elveszítjük az örömöt az életünkből.

Amikor valami rossz, vagy nehéz dolog történik velünk, akkor a tudatunkba bezárjuk ezt a történetet, és rázárjuk a szenvedést. Ez a szenvedés elkezd belülről marni, elkezd megbetegíteni, és azzal, hogy sokszor ragaszkodunk a fájdalomhoz, a szenvedéshez, nem tudunk gyógyulni, nehézzé válik a létezésünk. Minden ragaszkodás szenvedés. Megköti a tudatunkban a különböző elmeállapotokat, s ezeket helyezi az életünk/működésünk középpontjába. De ebből az állapotból csak egy boldogtalan élet fakadhat.

A megbocsátás megszabadít ezektől a félelmektől, fájdalmaktól. Szabaddá válni azt jelenti, hogy eltűnik belőlünk az ítélet, sem magunkat nem bíráljuk többé, sem pedig másokat. Megértjük, hogy a különböző helyzetek hogyan tanítottak bennünket, de az önszeretet annyira fontossá válik számunkra, hogy annak mentén önmagunkat választjuk, azt választjuk, hogy jól akarunk lenni. Az ítélkezésekkel együtt járó megbocsátás nem tud hatásos lenni.

Amikor elkezdtem az Őrangyalommal tudatosan kapcsolódni, nagyon sokat tanultam tőle/általa a szeretetről és a megbocsátásról. Egy hosszú folyamaton keresztül tanultam meg, hogy hogyan elengedjek el bizonyos helyzeteket, hogyan adjam át az irányítást, hogyan bízzak meg az Égi gondviselésben, hogy minden úgy alakul majd, ahogy az érintettek számára az a legmegfelelőbb. Így nem kell, hogy egy helyzet felett én ítélkezzek, nem kell, hogy börtönbe (a tudatomba) zárjak bizonyos embereket és helyzeteket, akár elkövetők, akár áldozatok. S így magamnak sem kell egyikké sem válnom, szabad maradhatok.

Amikor ráébredünk a bennünk lévő gyógyító erőre, ráébredünk az alázat valódi természetére. Amikor megszületik bennünk az alázat, (ami csak tényleg valódi lelki erőből tud fakadni), készek vagyunk arra, hogy félreálljunk (akár önmagunk útjából) és átadjunk bizonyos helyzeteket az angyaloknak, a sorsnak, a teremtőnek, annak a hatalmasabb erőnek, amiben/akiben hiszünk. A hajlandóság, hogy felhasználjuk a gyógyulásért ezt az ösztönző erőt, ez jelenti magát a MEGBOCSÁTÁST. Nem azért bocsátunk meg, mert valaki azt mondja, hogy ez jobb lenne nekünk, hanem azért, mert meg TUDUNK bocsátani. Nem azért bocsátunk meg, mert nyerünk általa, vagy veszítünk általa, hanem azért, mert meg tudunk bocsátani a pszichés jólétünk érdekében.

Ez jelenti a végtelen és határtalan erőt, hogy megvan bennünk a képesség a megbocsátásra. A megbocsátás velünk, magunkkal kezdődik. Mindannyian nagyon sok olyan dolgot hurcolunk magunkban, amelyek megítéltünk, s amelyek megbocsátásra várnak bennünk. Ezek visszahúznak, s nem tudunk szabadon szárnyalni, nem tudunk emelkedni, mert a nehéz vibráció visszahúz. De ez az út vezet bennünket a gyógyulás útján, hogy ezeket a múltbéli sérelmeket fel tudjuk oldani, és meg tudjunk bocsátani magunknak, hogy valamit megtettünk, vagy éppen nem tettünk meg.

Nekem az szokott segíteni, hogy arra gondolok, hogy akkor, amikor az a helyzet történt, a tudásomhoz és körülményeimhez képest az akkor számomra elérhető legjobb válaszreakciót adtam. Ma már sokkal többet tudok a világról és magamról is, és ma már máshogy döntenék. De annak a helyzetnek a hatására is lettem az, aki ma vagyok. Így úgy tekintek rá, hogy az a helyzet a tanulásomat, a fejlődésemet szolgálta. Amikor döntenem kell, hogy milyen utat választok, mindig felteszem a kérdést magamnak, amit az angyalomtól tanultam: “A gondolataim, szavaim, tetteim a szeretet kisebb vagy nagyobb tudatosságához járulnak-e hozzá?”

A megbocsátás sokszor nem könnyű nekünk, embereknek. Azonban mind képesek vagyunk rá. Érdemes megtalálni magunkban azt a kapcsolatot, azt a teret, ahol ez meg tud történni. Ezt nem másokért tesszük, hanem saját magunkért, a saját boldogságunkért. Az életet nem tudjuk kiszámítani, hogy mi miért történik, ezért amit tehetünk, hogy megpróbálunk minden nap jobbá válni annál, akik tegnap voltunk. Erre a fejlődésre figyeljünk, ebben van a változás, s ebben van az a szeretet, amire szükségünk van arra, hogy egy szeretetteljes életet éljünk. Ha úgy érzed, hogy ebben segítségre van szükséged, ajánlom az ITT lévő online meditációt, amely segíthet abban, hogy kapcsolódj az Őrangyaloddal.

Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.

A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.

Fény – árnyék játéka, a mindennapi választás

Fény – árnyék játéka, a mindennapi választás

Nemrég voltam egy kiállításon, és az ott látott egy-két kép megpiszkált bennem valamit a múltból. Két út (két külön festő képei által) vált ketté bennem a kiállítás kapcsán, a jelen gyönyörű fénnyel teli pillanatai és az út, amely megidézett egy régi hangulatot. Csak figyeltem, ahogyan hömpölyögnek az érzések bennem, néha vadul kavarogtak, néha hanyagul ide-oda fodrozódtak. Néha egy váratlan pillanatban egy fojtogató érzés tört rám, ahogy kereste a kiutat mindez belőlem. Ezek a képek a lelkemben elértek egy olyan titkos helyre, amely egy megidealizált világ cukormázas emlékeit rejtette. Nem álltam ellen neki, de nem is siettem el a szembenézés pillanatát.

Korábban minden reggel futottam. Most csak sétálni van erőm. Csodálatos a szabadban, a kora reggel illatát magamba engedni. Nekem ez az, ami segít feldolgozni és leföldelni a lelki folyamataimat. Régebben a futás segített, de ahogyan változnak a dolgok, változunk mi is, és változnak az eszközeink. Ami a múltban működött, nem biztos, hogy most is segít. Számomra fontos, hogy mindig rugalmasan alakítsam a stresszkezelő eszközeimet a jelen pillanatomhoz.

Az írás is sokat segít. Ma, amikor beraktam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam az mp3 lejátszót, éreztem, hogy valami kezd átszakadni bennem. Visszafelé levettem a cipőmet és beszaladtam a szántóföldre, arra vágytam a leginkább, hogy a talpaim érjék a földet, hogy a kapcsolat „közvetlen” legyen. Mire leértem, az elengedés könnyei már utat törtek magunknak bennem és a történetem cseppek alakjában legördült az arcomon, kijelölte az utat magának, azt az utat, amelyikben a leginkább meg tudta mutatni magát.


Nagyokat sóhajtottam, hogy az érzések minél lejjebb jussanak bennem és minél több mindent magukhoz tudjanak ölelni. Figyeltem, ahogyan peregnek előttem a képek egy olyan életről, amit tudatosan toltam el magamtól. Egyszerűen más jövőt választottam magamnak, amit nem bántam meg, s tudom, hogy nem is fogom, de attól még az elengedésnek nem szenteltem kellő figyelmet. Most engedtem, hogy megjelenjen bennem minden olyan érzés, amire eddig nem figyeltem, és engedtem, hogy az legyen, ami lenni akar.

Nem címkéztem, nem gondoltam hozzá semmi többet, csak álltam a szántóföldön és néztem, ahogyan távolodik tőlem egy régi élet, egy régi boldogság. Meg-megakadt bennem az elengedés energiája, amikor a bizonytalanság keveredett bennem, hiszen annyiféleképpen lehet leélni az életet, annyi mindent lehet csinálni, de aztán megint stabilan álltam a bizonyosságban, hogy ha hív az Utam, nem tehetek úgy, mintha nem hallanám, nem mehetek az ellenkező irányba, mert az egóm a kellemes és vággyal teli életet hajszolná.


Sokat változtam azóta, amióta az a világ, amit elengedtem ott kint a szabadban lazított a szorításán, majd utamra engedett. Amikor felébredünk és születik, vagy előbújik belőlünk egy új fény, már nem tudunk utána úgy élni, mintha ez nem történt volna meg. És én nem is akarok. Tudatosan sem. Bennem a fény egyre közelebb ahhoz, aki VAGYOK, és ez így jó. És mozizni is szeretek, elfelejtett kedves emlékeket idézni, már nem fáj, ha látom ezeket a régi képeket, már nincs bennük érzelem, már csak képek.

Az elmúlt évek alatt annyi mindent tapasztaltam meg, és annyi mindenen mentem keresztül, mert tudattalanul élni és érezni akartam. Ma már tudatosan tudom, hogy csak az él igazán, aki mer érezni és meri átengedni az élet ajándékait az életén. „Az élet célja maga az élet”. Ha a régi emlékek miatt elbújnék az érzéseim elől, akkor egy üres díszlet élettelen darabja lennék.


Jó volt, hogy újra visszatértek hozzám ezek a pillanatok a múltból, jó volt emlékezni, s jó volt utána felvenni a cipőt és továbbmenni. Könnyebben, szabadabban és örömmel. S mindez két különböző festmény által, amelyek a fény és árnyék harcát ábrázolták, illetve különböző módokon jelenítették meg. Azt éreztem, ez a mindennapi küzdelmünk, azért a magasabb rendű létezőért, akik valójában vagyunk. Ha döntünk egy út mellett, a másikat el kell engedni.

Ez nem mindig könnyű, de ha nem tesszük meg, ha nem mondunk le a másik útról, valójában nem köteleződtünk el igazán a döntésünk mellett. Egyszerűen nem lehet többé ragaszkodni azokhoz a mankókhoz, amik egyszer a túlélésünk zálogai voltak. Ha boldogok akarunk lenni, fel kell égetni ezeket a hidakat, utakat, amelyeken akár vissza is fordulhatunk. Tudnunk kell azt, hittel és erővel a szívünkben, hogy csak előre haladhatunk tovább, a választott utunkon. És ez így van jól.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Szerintem azt gondolja, hogy….

Szerintem azt gondolja, hogy….

Azt hiszem túl sok időt töltünk azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogy mit gondolnak mások. Ez sokszor lehetetlennek tűnő vállalkozás, mégis időt és energiát pazarolunk rá, és a legtöbb esetben még csak ki sem derül, hogy vajon igazunk volt-e vagy sem.

Olyan sokszor vetítjük ki a belső félelmeinket másokra, úgy teszünk, mintha ők gondolnák ezeket a dolgokat, pedig ezek belőlünk születtek meg, többet árulnak el rólunk, mint másokról. Sokszor még jelentéktelennek tűnő helyzetekben is attól tartunk, hogy mások mit gondolnak, gyakran még olyanok véleményét is számba vesszük, akik nem is állnak közel hozzánk, akinek a tényleges gondolatai (és nem vélt) elvileg nem kellene, hogy befolyásolja az életünket.

Mégis újra és újra belecsúszunk abba, hogy kifelé figyeljünk, ahelyett, hogy magunkra figyelnénk. Nem számít, hogy a másik mit gondol, csak abban az esetben, ha kimondja a szájával és ha olyan az illető, akinek a véleményére adunk. Ha nem teszi, akkor ne adjunk ennek energiát, mert ezeket a pillanatokat magunkból vesszük el. Ha érdekel, hogy mit gondol, akkor kérdezzük meg, de ezt nem tesszük, ne kezdjünk el elméleteket és teóriákat gyártani, mert ezek nem valósak. Egy olyan zsákutcába vezetnek, ahonnan nem olyan könnyű visszafordulni.

Egy párkapcsolatban, vagy egy kezdődő szerelemnél gyakran történik ez, nem tudjuk mit gondol a másik és ahelyett, hogy megkérdeznénk, kitalálunk valami “emészthetőt”, hogy jobban érezzük magunkat. Vagy kitalálunk valamit, amitől félünk. Ezzel csak az a probléma, hogy bennünk ez a kitalált gondolatsor rögzül, s talán mire kiderül az igazság, már nagyon messze járunk, és nem megyünk vissza, hogy korrigáljuk, mert túl sok mindent kellene törölni ahhoz, így elvész az igazság.

Az is előfordulhat, hogy egy munkahelyen valaki dühösebben válaszol, ha ez bánt bennünket, érdemes megkérdezni, hogy ez vajon nekünk szólt-e személy szerint, mert ahelyett, hogy azonnal magunkra veszünk egy ilyen viselkedést, lehet, hogy kiderül, hogy ez nem a mi személyünk ellen szól, hanem egy rosszul sikerült ébredés következménye.

Ne akarjunk mások helyett gondolkodni, ne akarjunk mások helyett érezni, mert ez nem megy, nem működik. Csak akkor működik, ha a belső csendből hangolódunk rá valakire, nem pedig a félelmeink, szorongásaink mentén. Magunkra figyeljünk, a saját gondolatainkra, a saját érzéseinkre és tanuljuk meg azokat kezelni és kikommunikálni. Ezzel sokkal előrébb fogunk jutni az emberi kapcsolatainkban, mint a duzzogással egy olyan viselkedés miatt, amit talán nem is nekünk szántak.

Rengeteg félreértéstől tudjuk megkímélni magunkat, s ez egy nagyon jó kezdet ahhoz, hogy visszahúzzuk a figyelmünket, s a tényekre szorítkozzunk. Mindig ahhoz térjünk vissza, ami tényleg megtörtént, ami tényleg elhangzott, ne színezzük ki a dolgokat, mert ezek a távolságot növelik. Fogadjuk el a valóságot, akármilyennek is látjuk, mert ezzel teszünk magunkért. Így tudjuk elkerülni az illúziókat és megtalálni a boldogságunkat a jelenben.

Az a sok energia, amit arra fordítunk, hogy rájöjjünk mások gondolataira, végül önmagunktól távolítanak el. Amint ilyen módon “hatalmat” adunk másoknak saját magunk felett, hogy más véleménye jobban érdekel bennünket, mint a saját meglátásunk, összekapcsolódunk az elme által generált gondolatisággal. S ha nem sikerül az elménket uralni, elképesztő módon elkezdünk szorongani. Azt üzenjünk magunknak, hogy a saját megélésünk nem olyan fontos, nem olyan valódi. És szépen lassan kihelyezzük az egónkat, és elveszítjük a belső erőnkkel a kapcsolatot. Így védtelenné és kiszolgáltatottá válunk más gondolataival szemben.

Ezért kapjuk el ezt a fonalat már az elején. Ha valakiről szeretnénk tudni, hogy mit gondol, bátran kérdezzük meg. Menjünk elébe a dolgoknak, minthogy egy olyan történet rögzüljön bennünk, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal. 🙂

Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztése engedélyköteles. 

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Testtudatosság – a test, szellem és a lélek együttműködése

Testtudatosság – a test, szellem és a lélek együttműködése

Tavaly történt még, amikor kifeküdtem a napra és spontán egy különleges élményben volt részem. Szeretek napfürdőzni, és magamba szívni a napfény éltető erejét. Betettem a fülembe az mp3 lejátszómat, és elindítottam a zenét rajta. Kosheen zenéjére esett a választásom, és alig hunytam le a szememet, éreztem, hogy valamilyen megtapasztalás húz magába. Az egyik pillanatról a másikra nehezedtek el a végtagjaim úgy, hogy szinte meg sem tudtam mozdítani azokat. Eközben a zene száguldott az ereimen keresztül, éreztem, hogy lüktet a mellkasomban, ami egyre inkább elnehezedett, mintha valaki több kg-os súlyt helyezett volna rá és tolta volna finoman lefelé. Belülről viszont a zene kezdett dübörögni, és egyszer csak, mintha felrobbant volna bennem valami. Nem tudtam megmozdulni, hiszen a végtagjaim ólomsúllyal húztak vissza a napozóágyra, de a tudatom tökéletesen tiszta volt. Mindenhol jelen voltam, minden nagyon közel és elérhető volt számomra, miközben fényéveket tettem meg egy szemvillanás alatt.

Eltűntek a határok és szétesett sok olyan apróbb-nagyobb szerep, amikkel azonosítottam magam, már nem volt jelentősége annak, hogy észre akarom-e venni, vagy sem. Minden, ami történt, csak volt. Címkék, akarás, erőltetés, irányítás nélkül, az Égiek vezettek, én pedig minden kérdés nélkül követtem őket. Egyik belső kép fordult át a másikba, s az érzékelésem homályossá vált. Ilyen lehet, amikor valaki “betép” a drogoktól. Belül az áramlás lüktetett, kívül mozdulatlan voltam.

A belső látásommal láttam, ahogy felkapja a testemet egy forgószél. A testem az örvényben, mint egy élettelen rongybaba sodródni kezdett. Ahogyan a forgószél dobálta, oda-oda ütközött egy-egy kőfalnak, sziklának (látni nem láttam, hogy minek, de azt igen, hogy nyomot hagynak a testemen ezek az ütközések), éreztem, ahogyan a lelkem együttérez a test gyötrelmeivel, de mindeközben az energiaáramlás stabil volt.

És egyszer csak ennek is vége szakadt, a forgószél kiköpte magából élettelen testemet, ami egy sziklán landolt, össze-vissza karistolva és zúzódva. Ráeszméltem, hogy a tudatalattim így próbál üzenni nekem arról, hogy hogyan és miként bántom a testemet: szavakkal, ételekkel, szennyező dolgokkal, céltalan pörgéssel. Ettől a durva képsortól értettem meg, hogy milyen nehézségeket okozok saját magamnak. Nem akartam többé bántani se magam, se a testem.

Amint újra megéreztem a testem körvonalait, éreztem, hogy könnyedebbek lettek a végtagjaim. Jó mélyeket lélegeztem, hogy a tudatosságom visszatérjen a jelenbe. Amikor kinyitottam a szemem, az egyik, amit észrevettem, hogy végig egy fűszálat fogtam, jól leföldeltem magam 🙂 . A másik, hogy a kezeimen mély bevágások voltak, biztos a napozóágy okozta valahogy, de mégis ez emlékeztetett arra, hogy milyen valóságos élményben volt részem, és hogy ennek minden pillanatát és tanulságát horganyozzam le a Földben. A zene belassult a fülemben, majd meg is állt, már el is felejtettem, hogy az mp3 lejátszó bent volt a fülemben.

Azonban őriztem magamban a képet, amint apró darabokra törtek a félelmek bennem, amiket eddig olyan gondosan őriztem ott, a szívemben, a mellkasomban, eltűntek és a szeretet áramlása maradt a helyén. Őriztem magamban a képet, hogy bármikor rá tudom hangolni a tudatomat egy euforikus állapotra, s meg lehet élni ezt az állapotot mindenféle szer nélkül. Őriztem magamban a képet, hogy mit okozok magamnak a negatív gondolataimmal és helytelen táplálkozással és tudtam, hogy felelős vagyok a testemért. Sokkal jobban kell figyelnem rá, mint eddig. Itt kezdtem először újra kapcsolódni a testemmel. Ettől a pillanattól kezdve kezdtem igazán érteni azt, hogy mit jelent a testtudatosság.
Több éve foglalkozom már ezzel a kérdéssel, elvégeztem a jógaoktatói képzést, hogy minél közelebb kerüljek a témához, de ez az élmény tette élővé bennem, hogy ez mit is jelent valójában. Sokáig figyeltem magam a különböző élethelyzetekben, az ászanákban, meditációban, figyeltem a testet az energiakezelések közben és próbáltam megérteni egy mélyebb szinten az összefüggéseket. Olyan sokszor mondtam el a tanfolyamokon, jógaórákon, hogy a test azt tükrözi, ami bennünk van, és próbáltam rájönni arra, hogy miért, hogyan változik a test a belső folyamatok hatására.Aztán egyszercsak átéltem ezt a “szívcsakra” robbanást, és megértettem, hogy amikor a szívünkön engedjük keresztül az élményt, annak a transzformáló ereje segít, hogy valódi változást hozzunk létre. Ez jelenti azt, hogy megnyitjuk magunkat a változásnak, megnyitjuk magunkat az életnek. Ehhez kell egy EGYSÉG tudatállapot, s amikor ezt létrehozzuk magunkban, akkor hirtelen felhangoljuk a tudatunkat egy magasabb rezgésre. Ez a magasabb rezgés segít a testünket is újrahangolni és átalakítani.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

error: Content is protected !!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás