KAMMERER EDINA BLISS

Oldal kiválasztása
Mit tenne a szeretet?

Mit tenne a szeretet?

Emberekkel foglalkozom és nap, mint nap találkozom az örök dilemmával, az eszemre vagy a szívemre hallgassak? Számomra a legérdekesebb ezekben a beszélgetésekben, hogy a legtöbb esetben a vendégeim teljesen összekeverik a kettőt. Gyakran hallom, ha ezt tenném, akkor a szívemre hallgatnék, de az nagyon fájna. Kívülről, amikor nem vagy érintett a kérdésben, persze sokkal könnyebb meglátni azt, hogy ez egy illúzió. Ilyenkor is az elme dönt, csak álcázza magát. 🙂

Nem is olyan könnyű elválasztani a hétköznapi életünkben azt, hogy éppen mi motiválja a döntéseinket. Sokszor gondoljuk azt, hogy a szívünk szavát követjük, pl. egy szerelemben, és ha ez az út gyötrődéssel van kikövezve, akkor levonjuk azt a téves következtetést, hogy ha a szívemre hallgatok, akkor az fájdalommal és szenvedéssel jár. Így máris belesétáltunk az elménk állította csapdába és azt gondoljuk, hogy jobban járunk, ha ésszel éljük az életünket és máris elvágtuk magunkat a belső éltető Forrástól.

Amikor a szívünket követjük, az nem fájhat! Az a változás fáj, amely kiránt minket a mozdulatlanságból és azokból a helyzetekből, amelyek már ellenünk dolgoznak. Az fáj, hogy nem tudjuk kontrollálni, hogy a lábunk hol ér talajt, és ez megriaszt. Az fáj, hogy a megszokást felcseréljük arra, hogy jól akarom érezni magam! De nem a szív fáj! És amint meglépjük ezeket a változásokat az életünkben, hirtelen megérkezünk abba az állapotba, ahol jó lenni! Ahonnan az ember nem akar elmenekülni és ezt a menekülést hétköznapi, rutinszerű cselekvésekkel álcázni. Megérkezünk abba az állapotba, hogy jó érzés a bőrünkben lenni és jó élni! Ez a szív szava. A szívünk ide akar folyamatosan eljuttatni bennünket!

A lelkünk pontosan tudja, hogy van egy olyan Tér, ami egy nálunk sokkal hatalmasabb Erő tere, és ott béke, fény és nyugalom van. A lélek folyamatosan összeköttetésben van ezzel a gyógyító térrel, és ide akar eljutni, és erre ösztönöz bennünket, hogy vállaljuk ezt az utazást! A belső békébe való megérkezést. Ez egy módon érhető el, ha a szívünkre hallgatunk és követjük azt.

Honnan tudhatjuk, hogy a szívünkre hallgatunk-e vagy sem? Egyszerű. Ha döntés helyzetbe kerülsz, tedd fel a kérdést: Mit tenne a szeretet? S tudni fogod a választ. A szeretetben nincsenek jelen az egó játszmái, a tiszta szándék vezérli és az egyetlen olyan ösvény, amelyet érdemes követnünk! Minden pillanatban meg kell hoznunk ezt a döntést, gyakorolnunk kell, ha nem jön magától a válasz, és így egyszer csak megérkezünk abba a kitágult tudatállapotba, hogy már önmagunk szeretete miatt is ezt választjuk! Mert nem akarjuk többé saját magunkat bántani, mert már fontosak lettünk önmagunk számára! Önmagunk szeretete az élet szeretete! Ezért érdemes embernek lenni és ezért érdemes élni!

Nemrég olvastam valahol, hogy ha nem tudsz dönteni két út között, dobj fel egy érmét és közben figyeld magad, hogy miért szurkolsz legbelül, hogy melyik út legyen a véletlen kegyeltje. 🙂 Mert mélyen bennünk mindig ott van a válasz, de amikor a kétség a közelünkbe férkőzik, az elme elkezd összezavarni. Amikor ez történik, túl nagy a zaj a fejünkben, s túlságosan is eltávolodtunk a lélek csendjétől, a szív erejétől, s elhittük, hogy “kevesek vagyunk” vagy “nem vagyunk elég jók” a változáshoz. Ahol a kétség, ott az egó. Ha szívből szeretnénk élni, vállalnunk kell azt a kockázatot, hogy nem arra megyünk, ami logikus, észszerű, vagy, ahol az “így szoktuk van”, hanem arra, amerre a boldogság vár bennünket.

Nem minden embert ugyanaz tesz boldoggá, ezért nem mindenkinek ugyanaz az útja. Én is tudom a saját életemből, hogy ezek nem mindig annyira egyértelmű dolgok. Ilyenkor meg kell állni, és csak figyelni. Megfigyelni dolgokat, olyannak, amilyenek. Nem hozzátenni, nem elvenni, csak figyelni. Nekem ez szokott segíteni. Ha picit hátrahúzódom, eltávolodom és figyelek. Figyelek arra, hogy mit tenne a szeretet? 🙂

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Az élet értékessége, a családok születése

Az élet értékessége, a családok születése

Olvastam egy olyan megközelítést, hogy minden család a Teremtő egyes kivetülése. A Teremtő bizonyos feladatokkal útnak indította réges-régen a családokat, hogy a megtapasztalásaikat ajándékozzák majd Neki, az Egynek.

A családok tényleg generációról generációra hoznak és örökítenek át megoldandó feladatokat, s egyszer csak a változás körbeér. A generációk között egy lélek felelősséget vállal és bátorságot mutat, hogy felvállalja a feladatot, megoldja és megszakítja a láncolatot. A családi karma sokszor a sejtjeinkben van kódolva, így amikor a bátor lélek az „asztalra csap”, hogy elég volt, az az egész családot megrázza.
Időről időre hajlamosak vagyunk mindannyian „belepunnyadni” helyzetekbe, megszokjuk, hogy ez mindig is így működött, ezt már a nagymamám is így csinálta. De amikor belém hasít a tudat, hogy én nem a nagymamám vagyok, én nem a családi minták vagyok, én nem az a robot vagyok, aki megtörten cipeli tovább a család terhét, mert így „szoktuk”, hanem egy Lélek vagyok, aki vállalta, hogy begyűjti a saját tapasztalatait, megszerzi a saját címkéit, majd elengedi azokat, s ezek mögött a hétköznapi játékok mögött meglátja, hogy a Lélek útja a leggyönyörűbb ösvény, amin valaha járhatott.


Amikor életem első családállításán részt vettem, a fő feladatom az volt, hogy visszaálljak a saját helyemre a családban. Abban a folyamatban és vívódásban megértettem, hogy a család, számomra a legszentebb egység dinamikája és szeretete, nem az irányításban rejlik, hanem a feloldásban. Sok év telt el azóta, hogy részt vettem ezen a családállításon, de végül sikerült a saját helyemen, szeretettel feloldódnom a családban. Ez nagyon sok változást hozott el az életünkben, ezek között voltak szívszorítóan nehéz élmények is, de a visszatekintés könnyű, mert már látom az eredményt és látom, hogy mindez hogyan ér össze.

A minap néztem egy sportközvetítést, egy gyönyörű gyakorlatot, ami végül egy aranyéremben csúcsosodott ki. Láttam a szurkolók arcát, a sportoló alázatos, kedves mosolyát, és ahogyan a dobogón állt, láttam, ahogyan láthatatlanul összeérnek a kezek, egymásba fonódnak és osztozunk egy örömben, egy vállalásban. Én is fogtam ezeket a kezeket, pusztán azáltal, hogy a tv előtt ülve, nyitott szívvel ennek a kivételes pillanatnak a részévé váltam.

Ez a varázslat megmutatta nekem, hogy a művészetekben, a sportban, az építészetben összeérnek a családok. Amikor megírok egy verset, és megérinti azt, aki olvassa, a részévé válik annak az érzelemnek, amit generációról generációra a mi családunk hordoz, vagy, ha megérintek egy szobrot, a lelkem találkozik a szobrász vállalásaival, érzelmeivel, amelyeket már oda tudott adni az Egynek, és így tovább. Aki vállalja azt, hogy megosztja sikereit, a nehézségeit, az örömeit és a bánatát, mindig összekapcsol családokat, embereket azáltal, amit mutatni, megvalósítani tud.
Amikor kifejeződésre kerül egy érzelem, feloldódik az Egyben. Ezekben a láthatatlan ölelésekben ott rejlenek azok a varázslatos üzenetek, amelyek az Égiek szeretetéből és áldásából fakadnak. Ezek a pillanatok erőt, hitet és kitartást adnak és megmutatják, hogy fel lehet oldódni a sorsban, a karmában, hogy a csoda élő és köztünk élő, a pillanatokban rejlik, csak ott lehet rátalálni, sem a múltban, sem a jövőben nincs hatása, egyedül csakis a jelen pillanatban. A csoda egyszerű és hétköznapi, és ettől lesz varázslatos és országokon átívelő, határtalan nagyságú.


Nagyon szeretek sporteseményekre járni, szurkolni, együtt lenni sok-sok emberrel, akik mind éltetik és támogatják azt, akié a küzdelem. A lelkem vágyik ezekre az áldásokra és ajándékokra, amelyek nemcsak sikereket, érmeket mutatnak, hanem a gyökereimet is. És persze a csodákat is. 🙂 Talán furcsa, de éppen ilyenkor, amikor együtt szorítunk egy nemzetért, egy emberért, vagy egy csapatért, meg tudom érezni azt az erőt, ami ebben az országban van. Az összetartozás erejét és egy nagyon pozitív rezgést.
Ugyanezt érzem, amikor csoportban dolgozunk, az persze jóval kisebb kör, főleg spirituális emberekkel, és mégis, az élmény ugyanaz. Együtt teremteni és átélni valami felemelőt, valamilyen meghatározó pillanatot. Bennem sosem a győzelem a cél (pedig régen csak az egó eredménycentrikussága vezérelt), hanem az, hogy átéljem a pillanatot, átéljem azt, hogy mit jelent összekapcsolódni egy láthatatlan szál mentén és jót adni a világnak. Hiszen ezek a rezgések megmaradnak, ezek hozzáadódnak a világhoz, ezek örök lenyomattá válnak a térben.

Hiszem, hogy amikor az emberek összekapcsolódnak a világban, hogy valakinek szurkoljanak, jó dolgok születnek. Olyan részeket mozgatunk meg magunkban ilyenkor, ami gyógyítja a világot. S ennek legkisebb egysége a család, minden család jelenléte gyógyulás a világban, mert az élet értékességét hirdetik, csak mindegyik máshogyan. Ha elég értékes egy erőtér (ez azon múlik, hogy a benne élő emberek így döntenek-e vagy sem), akkor tovább örökítjük ezeket a mintázatokat, s teret adunk a fejlődésnek, a felemelkedésnek.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

error: Content is protected !!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás