Mindannyian ugyanarra vágyunk, legalábbis valahol legbelül: hogy fontosak legyünk valakinek, hogy biztonságban érezhessük magunkat egy másik ember mellett, és hogy ne kelljen folyamatosan bizonyítanunk, méltók vagyunk a szeretetre. Mégis, ha közelebbről megfigyeljük az emberi kapcsolatokat, egészen különböző módokon tudjuk megélni és kifejezni ugyanazt az érzést. Van, aki szavakkal szeret, más érintésekkel. Van, aki az idejét adja, és van, aki szinte észrevétlenül gondoskodik a másikról. Egyesek számára a szeretet a közelséget jelenti, másoknak a szabadságot, és vannak, akiknek a legmélyebb szeretetélményük az, amikor valaki végre nem akar tőlük semmit. Azt gondolhatnánk, hogy ezek egyszerű személyiségbeli különbségek. Az egyik ember romantikusabb, a másik gyakorlatiasabb, az egyiknek fontosak a szavak, a másiknak inkább a tettek. Elgondolkodtam azon, hogy vajon a szeretet kifejezésének módja mögött nemcsak az egyéniségünk, hanem a múltunk is ott rejtőzik? Elképzelhető, hogy az, ahogyan szeretünk, részben annak a története, ahogyan bennünket szerettek? Vajon nem éppen azok a dolgok válnak számunkra a legfontosabbá egy kapcsolatban, amelyekből valamikor a legnagyobb hiányt éltük át?
Talán ezért fordul elő olyan gyakran, hogy két ember, bár őszintén szereti egymást, mégis mindketten magányosnak érzik magukat a kapcsolatban. Az egyikük folyamatosan bizonyítani próbál, a másik egyre inkább visszahúzódik. Az egyik beszélgetni szeretne, a másik inkább megölelné a párját. Az egyik arra vár, hogy végre kimondják neki, mennyire fontos, a másik pedig értetlenül áll előtte, hiszen mindennap megtesz érte annyi mindent. Lehet, hogy nem is a szeretet hiányzik kettejük kapcsolatából. Lehet, hogy egyszerűen két különböző történet keresi ugyanazt a nyelvet.
A szeretet első nyelve nem a szavakkal kezdődik
Mielőtt megtanulnánk beszélni, már rengeteget tanulunk a szeretetről. Nem tudatosan, nem mondatokba rendezve, hanem tapasztalatokon keresztül. A csecsemő számára a világ kezdetben érintésekből, hangokból, illatokból, arcokból és ismétlődő eseményekből áll. Nem tudja, miért sír, amikor éhes, fázik vagy megijed, csak azt érzi, hogy valami kellemetlen történik vele. Amikor valaki felveszi, megnyugtatja, megeteti vagy gyengéden beszél hozzá, lassan kialakulhat benne egy alapvető tapasztalat: a szükségleteire érkezhet válasz. Ez az első kapcsolataink egyik legfontosabb ajándéka. Nem arról van szó, hogy minden vágyunk azonnal teljesül, hanem arról, hogy a szükségleteink számítanak valakinek. A gyermek azonban nemcsak azt tanulja meg, milyen érzés szeretve lenni, hanem azt is, hogyan lehet megőrizni a kapcsolatot azzal, akitől függ. Ha a szülő többnyire elérhető, érzékenyen reagál rá, és a nehéz pillanatok után képes helyreállítani a kapcsolatot, a gyermek fokozatosan megtapasztalhatja, hogy a közelség biztonságos. Megtanulja, hogy lehet kérni, lehet sírni, lehet haragudni, és mindez nem feltétlenül veszélyezteti a szeretetet.
Ha azonban a gondoskodás kiszámíthatatlan, a gyermek más következtetésekre juthat. Talán megtanulja, hogy nagyon erősen kell jeleznie a szükségleteit, különben nem figyelnek rá. Vagy éppen azt, hogy jobb nem kimutatni a fájdalmát, mert úgysem érkezik vigasztalás. Előfordulhat az is, hogy a közelség egyszerre jelent számára vágyott biztonságot és félelmet, mert ugyanattól az embertől kap megnyugvást, akinek a viselkedése időnként megijeszti. Bár a későbbi kapcsolataink, az életünk során szerzett élmények és a tudatos változás mind alakíthatják azt, ahogyan kötődünk, mégis, az első kapcsolatokban átélt érzések sokszor meglepően ismerősen térnek vissza felnőttkorunkban.
Itt, ezen a ponton kezdődik a szeretetnyelvek történetének egyik legérdekesebb része. Hiszen nemcsak azt érdemes megfigyelnünk, hogyan fejezzük ki a szeretetünket, hanem azt is, miért éppen attól érezzük magunkat szeretve, amit a másiktól várunk.
Ha a szavakból próbálunk biztonságot építeni
Képzelj el egy gyermeket, aki gyakran bizonytalan abban, hogy az édesapja elégedett-e vele. Az édesanya gondoskodik róla, ellátja, iskolába viszi, figyel a tanulmányaira, de az édesapa ritkán dicséri meg. A hibákat gyorsan észreveszi, az eredményeket természetesnek tekinti. A gyermek ezért egyre jobban igyekszik. Szép rajzokat készít, jó jegyeket hoz, segít otthon, és közben folyamatosan figyeli, vajon sikerült-e végre kivívnia az elismerést. Egy-egy ritka dicséret különösen fontossá válik számára. Talán évek múlva is pontosan emlékszik arra a délutánra, amikor az édesapja vagy az édesanyja azt mondta neki, milyen büszke rá.
Felnőttként lehet, hogy különösen érzékennyé válik a szóbeli megerősítésekre. Szüksége van arra, hogy a párja kimondja, szereti. Hogy elmondja, szépnek látja, fontosnak tartja, örül neki. Nem feltétlenül azért, mert hiú vagy bizonytalan ember, hanem mert számára a kimondott szeretet olyan jelentést hordozhat, amely jóval túlmutat magukon a szavakon. Amikor azt hallja, hogy „szeretlek”, talán nemcsak a jelenlegi kapcsolatáról kap visszajelzést. Egy régi kérdésére is választ keres: elég jó vagyok végre?
Csakhogy itt van egy finom, mégis lényeges különbség. A szeretetteljes szavak iránti igény önmagában teljesen természetes. Attól, hogy valakinek fontos a dicséret vagy a megerősítés, még nem következik, hogy sérült a kötődése.
A különbség sokszor abban mutatkozik meg, mi történik, amikor ezek a szavak elmaradnak. Aki biztonságban érzi magát a kapcsolatában, hiányolhatja a kedves mondatokat, és kérheti is őket. Aki azonban a szavakon keresztül próbálja újra és újra bizonyítani önmagának, hogy nem fogják elhagyni, abban egyetlen elmaradt megerősítés is aránytalanul nagy félelmet ébreszthet.
Ilyenkor a szeretetnyelv már nemcsak az öröm kifejezésének eszköze, hanem a belső bizonytalanság csillapításának egyik módja is lehet.
A minőségi idő, mint kötődési seb –
elmeséli a hiányzó figyelem történetét
Van, akinek a szeretet legerősebb bizonyítéka az együtt töltött idő. Nem feltétlenül a közös programok, a különleges utazások vagy a romantikus vacsorák, hanem az a néhány óra, amikor a másik ember valóban jelen van. Amikor nem nézi a telefonját, nem siet, nem akar máshol lenni, és nem kell versenyezni a figyelméért. Ez a vágy is hordozhat egy régebbi történetet. Talán egy gyermek olyan családban nőtt fel, ahol mindenki állandóan elfoglalt volt. A szülők dolgoztak, intézkedtek, gondoskodtak a mindennapi szükségletekről, de ritkán volt idejük egyszerűen csak együtt lenni vele. Nem feltétlenül hiányzott a szeretet, inkább annak a tapasztalata maradt el, hogy valaki ráér figyelni. Más gyermekeknek a figyelemért kellett versenyezniük. Egy testvérrel, a szülők konfliktusaival, a család nehézségeivel vagy egy olyan felnőtt érzelmi terheivel, aki mellett mindig akadt valami fontosabb, mint ő.
Felnőttként az ilyen ember számára a közösen eltöltött idő nemcsak kellemes élmény lehet, hanem annak bizonyítéka, hogy végre ő is elsőbbséget élvez valakinek az életében. Talán ezért fáj annyira, amikor a párja lemond egy találkozót, elfelejt egy közös programot, vagy együttlét közben folyamatosan mással foglalkozik. A jelenben talán csak egy kellemetlen helyzet történik, de belül megjelenik egy sokkal régebbi érzés: megint nem engem választottak. Érdekes módon ugyanebből a gyermekkori tapasztalatból egészen más működés is kialakulhat. Van, aki megtanulja, hogy ne várjon senkire. Önállóvá válik, mindig talál magának elfoglaltságot, és büszke arra, hogy nincs szüksége másokra. Egy kapcsolatban akár kényelmetlenül is érezheti magát, ha valaki túl sok időt szeretne vele tölteni. Pedig lehet, hogy nem a közelségre való igénye hiányzik, hanem annak a tapasztalata, hogy a közelségben is megőrizheti önmagát.
Az érintés, amely egyszerre lehet menedék és fenyegetés
Az érintés az egyik legősibb kapcsolódási formánk. Egy ölelés, egy kézfogás, egy gyengéd mozdulat sokszor akkor is képes megnyugtatni bennünket, amikor a szavak már nem elegendők. A biztonságos, kívánt testi közelség hozzájárulhat a feszültség csökkenéséhez és az összetartozás érzéséhez. Mégis, az érintéshez való viszonyunk rendkívül különböző lehet. Vannak emberek, akik számára az ölelés a szeretet legtermészetesebb kifejezése. Ha szomorúak, nem beszélgetni szeretnének, hanem azt, hogy valaki átkarolja őket. Ha bizonytalanok, egy gyengéd érintés többet jelenthet számukra száz megnyugtató mondatnál. Mások éppen az érintéstől válnak feszültté. Nehezen engednek közel magukhoz bárkit, még akkor is, ha érzelmileg fontos számukra az illető. Előfordulhat, hogy a gyengédségre vágynak, de amikor megkapják, zavarba jönnek, megmerevednek vagy ösztönösen eltávolodnak. Ennek számos oka lehet, és nem minden esetben kapcsolódik korai sérülésekhez. A személyes érzékenység, a kulturális szokások, a testi határok és a későbbi tapasztalatok ugyanúgy szerepet játszhatnak benne. Ugyanakkor azoknál, akiknek a múltjában az érintés kiszámíthatatlan, tolakodó vagy félelmetes volt, a testi közelség valóban összekapcsolódhat a veszély érzésével.
Különösen összetett helyzet, amikor valaki egyszerre vágyik az érintésre és fél tőle. Amikor szeretne odabújni a párjához, de amint túl közel kerülnek egymáshoz, hirtelen menekülni támad kedve. Ilyenkor könnyen félreértések születnek. A másik ember elutasításnak érezheti a távolságtartást, miközben az nem feltétlenül róla szól. És van az érintésnek egy másik, kevésbé látható oldala is: amikor valaki a testi közelségen keresztül próbálja biztosítani magát arról, hogy a kapcsolat még létezik. Egy veszekedés után azonnal ölelésre vágyik, mert a távolság elviselhetetlen számára. Nem feltétlenül a konfliktust szeretné megoldani, hanem azt az érzést csillapítani, hogy a szeretet bármelyik pillanatban megszűnhet. Ezért a testi közelségben nemcsak azt érdemes megfigyelni, mennyire szeretjük az érintést, hanem azt is, hogy képesek vagyunk-e szabadon közeledni és távolodni. Érdekes lehet megfigyelni, hogy az ölelés valóban örömet jelent-e, vagy időnként a félelem ellen próbáljuk használni.
A gondoskodás, amelyet olykor
a szeretet kiérdemlésének vágya hajt
Vannak emberek, akik szinte észrevétlenül gondoskodnak másokról. Megjavítanak valamit, mielőtt kérnénk. Elkészítik a kedvenc ételünket. Figyelnek az apró szükségleteinkre, és olyan dolgokra is emlékeznek, amelyeket mi magunk már régen elfelejtettünk. Számukra a szeretet sokszor a cselekvésben válik láthatóvá. Ennek van egy igazán gyönyörű oldala. A gondoskodás a figyelem, a megbízhatóság és az elköteleződés egyik legkézzelfoghatóbb formája lehet. Azonban időnként érdemes megvizsgálni, hogy a segítség mögött mennyi szabadság van. Ugyanis vannak, akik szinte képtelenek abbahagyni a gondoskodást. Ők azok, akik minden problémát meg akarnak oldani, minden nehézséget enyhíteni próbálnak, és gyakran már akkor felajánlják a segítségüket, amikor a másik még nem is kérte. Ha valaki szomorú, azonnal cselekedni kezdenek. Ha feszültséget éreznek a kapcsolatban, még többet adnak. Ha attól félnek, hogy elveszítenek valakit, megpróbálnak nélkülözhetetlenné válni. Talán valamikor régen azt tanulták meg, hogy a szeretet nem jár egyszerűen azért, mert léteznek. Számukra az lett a valóságos, hogy akkor kapnak figyelmet, ha hasznosak, ha segítenek, ha megfelelnek, ha nem okoznak gondot. -Felnőttként is úgy próbálják megőrizni a kapcsolatot, hogy egyre többet tesznek érte.
Ennek különösen fájdalmas következménye lehet, hogy ők maguk nehezen fogadják el a gondoskodást. Amikor valaki értük szeretne tenni valamit, zavarba jönnek, szabadkoznak, vagy azonnal viszonozni akarják. Mintha a szeretet egy láthatatlan mérleg lenne, amelynek soha nem szabadna az ő javukra billennie. Pedig a szeretet egyik legfontosabb tapasztalata éppen az lehet, amikor nem nekünk kell mindent megoldanunk. Amikor megengedjük, hogy valaki más figyeljen ránk.
Az ajándék, ami valójában azt jelenti: gondoltam rád
Az ajándékozást gyakran félreértjük. Könnyű felszínesnek vagy anyagiasnak tekinteni azt, akinek különösen fontosak az ajándékok, pedig sok esetben egyáltalán nem a tárgy értéke számít, hanem az, amit jelképez.
Egy apró kavics egy közös utazásról. Egy könyv, amelyről a másiknak eszébe jutottunk. Egy virág, amelyet valaki hazafelé vett, minden különösebb alkalom nélkül. Ezek a gesztusok azt üzenhetik: akkor is gondoltam rád, amikor nem voltál mellettem. Egy olyan ember számára, aki gyermekkorában sokszor érezte magát nélkülözöttnek vagy akit sokszor háttérbe szorítottak, ez különösen mély jelentést hordozhat. Nem maga az ajándék gyógyítja a hiányt. Inkább az a tapasztalat válhat fontossá, hogy valakinek akkor is jelent valamit, ha éppen nincsenek együtt, valaki figyel rá, és ezt meg is mutatja. Ugyanakkor az ajándékozás mögött is megjelenhet bizonytalanság. Van, aki drága ajándékokkal próbálja pótolni az érzelmi közelséget, mert a gyengédséget nehezebben tudja máshogy kifejezni. Más azért ad túl sokat, mert attól fél, hogy önmagában nem elég érdekes vagy szerethető. És vannak olyan emberek is, akik számára az ajándék elfogadása okoz nehézséget, mert korábban a kedvességhez elvárások, számonkérés vagy lekötelezettség társult. Ilyenkor még egy szeretettel adott ajándék is felébresztheti a kérdést: vajon mit kell majd adnom érte cserébe?
Amikor a kötődésünk és a szeretetnyelvünk ellentmond egymásnak
A szeretetnyelvekről szóló ismert felosztás öt kifejezési módot különböztet meg: az elismerő szavakat, a minőségi időt, az ajándékozást, a szívességeket és a testi érintést. Ez a rendszer hasznos lehet ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk a szükségleteinkről, de nem tekinthető az emberi szeretet teljes térképének. Évek óta foglalkozom emberekkel, párokkal és arra jöttem rá, hogy a kötődési tapasztalataink és a szeretet kifejezésének módjai között lehetnek összefüggések. Megfigyeltem, hogy a korábbi kapcsolati élményeink befolyásolhatják, milyen jelzéseket veszünk észre, mitől érezzük magunkat biztonságban, és hogyan reagálunk, amikor a szeretet számunkra fontos formája hiányzik.
A szorongóbb kötődési működésű ember például gyakrabban kereshet megerősítést. Fontos lehet számára a rendszeres kapcsolattartás, a közelség, a szeretet kimondása, mert a távolság könnyen bizonytalanságot ébreszthet benne. A távolságtartóbb működésű ember ezzel szemben gyakran a tetteken keresztül fejezi ki a szeretetét. Megbízható, segítőkész, jelen van a gyakorlati helyzetekben, de az érzelmi beszélgetések vagy a kiszolgáltatottságot jelentő pillanatok nehezebbek lehetnek számára. Természetesen vannak olyan emberek, akiknek a kapcsolódása ennél is ellentmondásosabb. Nagyon vágynak a közelségre, de amikor megkapják, megijednek tőle. Szeretnék, ha a másik kimondaná az érzéseit, mégis gyanakodni kezdenek, amikor ezt megteszi. Vágyakoznak az érintésre, de nehezen tudnak megpihenni benne.
A biztonságosabb kötődés ezzel szemben nem feltétlenül egyetlen szeretetnyelvhez kapcsolódik. Inkább abban mutatkozhat meg, hogy az ember többféle módon képes szeretetet adni és elfogadni, el tudja mondani a szükségleteit, és nem érzi azonnal veszélyben a kapcsolatot, ha a másik időnként másként fejezi ki az érzéseit. Ezek természetesen nem merev kategóriák. Ugyanaz az ember különböző kapcsolatokban, különböző élethelyzetekben egészen másként működhet.
Amikor két seb próbálja szeretni egymást
Képzelj el egy párt. A nő számára a szeretet legfontosabb kifejezése a beszélgetés, a figyelem és a szóbeli megerősítés. Szereti hallani, mit érez a párja, fontos számára, hogy közösen beszéljék meg a nehézségeiket, és egy konfliktus után különösen vágyik arra, hogy helyreálljon közöttük az érzelmi közelség. A férfi ezzel szemben inkább a tettein keresztül szeret. Megjavítja, ami elromlott, gondoskodik a közös életükről, megszervezi a programokat, és amikor a nőnek nehéz napja van, megpróbálja megoldani a problémáit. Az érzelmi beszélgetéseket azonban nehezen viseli, különösen akkor, ha feszültség van közöttük.
Amikor a nő azt mondja, hogy nem érzi eléggé szeretve magát, a férfi értetlenül áll előtte. Hiszen annyi mindent megtesz érte. A nő viszont nem a tetteket hiányolja, hanem azt az érzést, hogy a párja érzelmileg is elérhető. A férfi egyre inkább úgy érzi, semmi nem elég jó abból, amit ad. A nő pedig egyre magányosabbá válik. Egy idő után mindketten ugyanattól kezdenek félni, csak egészen másként reagálnak rá. A nő attól, hogy elveszíti a kapcsolatot, ezért egyre közelebb próbál kerülni. A férfi attól, hogy elveszíti a szabadságát vagy ismét kudarcot vall, ezért egyre inkább visszahúzódik. Minél jobban közeledik az egyik, annál távolabb kerül a másik. És minél távolabb kerül az egyik, annál erősebben kapaszkodik a másik. Ez az egyik legfájdalmasabb kapcsolati körforgás, mert mindkét ember a saját biztonságát próbálja megőrizni, miközben éppen azt a viselkedést váltja ki a másikból, amitől a legjobban fél. A nő a távolságtól fél, a férfi az érzelmi nyomástól. A nő beszélgetni szeretne, a férfi csendet kér. A nő számára a csend elutasításnak tűnik, a férfi számára a beszélgetés követelőzésnek.
Ha nem ismerik fel ezt a működést, könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy nem illenek egymáshoz, vagy nem szeretik egymást eléggé. Pedig időnként nem a szerettel van a probléma, hanem azzal, hogy a kapcsolatban mindketten olyan módon próbálnak biztonságot teremteni, amely a másik számára éppen bizonytalanságot okoz. A változás egyik fontos lépése ilyenkor nem az, hogy valamelyikük feladja a saját szükségleteit, hanem az, hogy megtanulják felismerni a másik viselkedése mögött meghúzódó érzéseket, és közben felelősséget vállaljanak azért is, hogyan hatnak egymásra. Ugyanis a múltunk megmagyarázhat bizonyos reakciókat, de nem ment fel bennünket minden következményük alól.
A szeretet, amelyet adunk, és a szeretet, amelyre vágyunk
Érdekes tapasztalat, hogy általában nem ugyanazt a szeretetnyelvet használjuk az érzelmeink kifejezésére, amin keresztül szeretve szeretnénk lenni. Valaki például folyamatosan gondoskodik másokról, miközben ő maga arra vágyik, hogy végre megöleljék. Egy másik ember szavakkal fejezi ki az érzéseit, de a legmélyebb biztonságot az jelenti számára, ha a párja megbízhatóan jelen van a mindennapokban.
Van, aki ajándékokat ad, mert nehezen tud beszélni az érzéseiről. És van, aki mindenkinek időt szentel, miközben titokban arra vágyik, hogy egyszer valaki őt is külön kérés nélkül válassza. Ezért a szeretetnyelvünk megismerésekor talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy melyik az öt közül a sajátunk. Sokkal érdekesebb lehet megvizsgálni, hogyan milyen viszonyban vagyunk az adással és az elfogadással.
Vajon könnyebben szeretünk, mint ahogyan engedjük, hogy szeressenek? Tudunk-e kérni anélkül, hogy szégyellnénk magunkat? El tudjuk-e fogadni a figyelmet anélkül, hogy azonnal viszonozni akarnánk? És képesek vagyunk-e felismerni a szeretetet akkor is, amikor nem pontosan abban a formában érkezik, amelyet megszoktunk? A kötődési sérülések egyik kevésbé ismert következménye éppen az lehet, hogy beszűkül a szeretet felismerésének képessége.
Nem feltétlenül azért, mert kevesebb szeretetet kapunk, hanem mert bizonyos jelzésekre különösen érzékennyé válunk, másokat pedig nehezebben tudunk befogadni. Aki például gyermekkorában ritkán kapott dicséretet, lehet, hogy a kimondott elismerésre vágyik a legjobban, ugyanakkor amikor megkapja, zavarba jön, vagy nem hiszi el, hogy őszinte. Aki sokáig nélkülözte a biztonságos közelséget, vágyhat az ölelésre, mégis nehezen engedheti el magát benne.
Mintha egyszerre keresnénk és utasítanánk el azt, amire a legnagyobb szükségünk van.
Amikor a hiányból választunk
Van a szeretetnyelvek és a kötődési sérülések kapcsolatának egy különösen érdekes kérdése: vajon mindig azt szeretjük a legjobban, ami valóban táplál bennünket, vagy időnként azt keressük, ami egy régi hiányunkra emlékeztet? Egy nő például egész életében vágyhat arra, hogy valaki végre kimondja neki, mennyire különleges. Amikor találkozik egy férfival, aki bőkezűen bánik a szép szavakkal, könnyen úgy érezheti, megtalálta azt az embert, akire mindig várt. Csakhogy a szavak önmagukban még nem jelentenek érzelmi biztonságot. Lehet valaki rendkívül kifejező, miközben a tettei kiszámíthatatlanok. Lehet valaki gyengéd és szenvedélyes, miközben nem képes felelősséget vállalni a kapcsolatért. És lehet valaki kevésbé beszédes, aki mégis következetesen jelen van, figyel, tiszteletben tartja a határainkat, és a nehéz pillanatokban sem tűnik el. A szeretetnyelvünk tehát önmagában nem alkalmas arra, hogy megítéljük egy kapcsolat minőségét.
Sőt, ha egy régi hiányérzet különösen erősen meghatározza, mitől érezzük magunkat szeretve, előfordulhat, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk egyetlen gesztusnak, miközben kevésbé vesszük észre a kapcsolat egészét. Ezért olyan fontos különbséget tenni aközött, ami pillanatnyilag megnyugtat bennünket, és aközött, ami hosszú távon valóban biztonságot teremt. A kettő természetesen találkozhat, de nem mindig ugyanaz.
A szeretet nem lehet állandó bizonyítás
Talán az egyik legfájdalmasabb következménye a kötődési sérüléseknek, hogy a szeretetből időnként vizsgahelyzetet teremtünk. A másik embernek újra és újra bizonyítania kell, hogy fontosak vagyunk, hogy nem fog elhagyni, hogy még mindig szeret, hogy nem változott meg semmi a kapcsolatban. Egy elmaradt üzenet, egy fáradt este, egy rosszul sikerült beszélgetés vagy egy visszautasított ölelés olyan belső bizonytalanságot indíthat el, amely messze túlmutat az adott helyzeten. Ilyenkor könnyen összekeverjük a szükségleteink kifejezését a másik ember folyamatos ellenőrzésével. Pedig a kettő között lényeges különbség van.
Teljesen természetes azt mondani, hogy szükségünk van több közös időre, gyengédségre vagy figyelemre. Az is természetes, hogy egy kapcsolatban szeretnénk biztonságban érezni magunkat. A nehézség akkor kezdődik, amikor a másik embernek kell újra és újra feloldania bennünk azt a félelmet, amelynek gyökerei nem kizárólag a jelenlegi kapcsolatban találhatók. Ugyanakkor a másik véglet sem jelent valódi szabadságot. Amikor valaki arra hivatkozik, hogy neki egyszerűen nincs szüksége érzelmi közelségre, ezért a párja minden kapcsolódási igényét túlzásnak tekinti, könnyen lehet, hogy saját sérülékenységét próbálja távol tartani. A biztonságos szeretet nem azt jelenti, hogy soha nincs szükségünk megerősítésre, mint ahogy azt sem, hogy minden érzésünkkel egyedül kell megharcolnunk. Inkább azt jelenti, hogy megtanulunk felelősséget vállalni a saját belső világunkért, miközben képesek vagyunk valódi támaszt nyújtani egymásnak.
A szeretetnyelvünk változhat,
amikor mi magunk is változunk
Sokan úgy gondolnak a szeretetnyelvükre, mintha az egy állandó, megváltoztathatatlan tulajdonság lenne. Mintha egyszer és mindenkorra eldőlne, hogy számunkra az érintés, a szavak, az együtt töltött idő vagy a gondoskodás jelenti a szeretetet. Pedig az emberi szükségletek ennél jóval változékonyabbak. Egy nehéz életszakaszban talán több megerősítésre van szükségünk. Egy veszteség után a testi közelség válhat különösen fontossá. Egy túlterhelt időszakban az jelentheti a támogató szeretetet, ha valaki levesz egy feladatot a vállunkról. Máskor pedig éppen az, ha megérti, hogy egy kis egyedüllétre van szükségünk. A kapcsolati biztonság erősödésével az is megváltozhat, hogyan viszonyulunk a szeretet különböző formáihoz. Aki korábban folyamatosan szóbeli megerősítést keresett, idővel megtanulhat megnyugodni a másik következetes jelenlétében. Aki nehezen viselte az érintést, biztonságos környezetben fokozatosan felfedezheti annak örömét. Aki mindig csak adni tudott, lassan megtanulhat elfogadni is.
A szeretet kifejezésének és befogadásának képessége velünk együtt fejlődik. És talán éppen ez a legszebb az egészben: hogy nem vagyunk örökre azokhoz a kapcsolati tapasztalatokhoz kötve, amelyek között felnőttünk.
Amikor már nem a régi sérülések
határozzák meg, hogyan szeretünk
Képzelj el két embert, akik egy hosszú nap végén egymás mellett ülnek a kanapén. A nő beszélgetni szeretne, a férfi fáradt, és egy kis csendre vágyik. Régebben ez a helyzet talán veszekedéshez vezetett volna. A nő úgy érezte volna, nem fontos, a férfi pedig úgy, hogy megint nem tud megfelelni. Most azonban valami más történik. A nő felismeri magában a régi bizonytalanságot, de nem tekinti automatikusan a jelenlegi helyzet igazságának. Képes kimondani, hogy hiányzik neki a közelség, anélkül, hogy a másikat elutasítással vádolná. A férfi pedig nem menekül el a beszélgetés elől, hanem elmondja, hogy szüksége van egy kis pihenésre, de később szívesen beszélget. Nem történt különösebben látványos dolog. Nem hangzottak el nagy vallomások, és nem oldódott meg egyetlen pillanat alatt minden régi nehézség. Mégis, valami lényeges megváltozott.
Már nem kizárólag a múltjukból reagálnak egymásra. Talán ez a kötődési sérülések feldolgozásának egyik legfontosabb ajándéka, hogy egyre gyakrabban vagyunk képesek észrevenni, mi történik bennünk, mielőtt a régi félelmeink átvennék az irányítást. Megtanulhatjuk elmondani, mire van szükségünk, anélkül, hogy szégyellnénk. Megtanulhatunk nemet mondani anélkül, hogy attól félnénk, elveszítjük a szeretetet. És talán azt is, hogy nem kell minden kedves gesztus mögött bizonyítékot keresnünk arra, hogy valóban fontosak vagyunk. A szeretet nem kizárólag abból áll, amit a másik ember adni tud. Abból is, amit mi képesek vagyunk befogadni. Ha egy kicsit mélyebbre nézünk, talán rájövünk, hogy a szeretetnyelvünk nemcsak arról mesél, hogyan szeretünk, hanem arról is, milyen kapcsolatot alakítottunk ki önmagunkkal. Tudunk-e gyengédek lennei magunkhoz, amikor hibázunk? Képesek vagyunk-e időt szánni magunkra anélkül, hogy haszontalannak éreznénk ezt? Megengedjük-e magunknak a pihenést, az örömöt, a gondoskodást?
Vajon el tudjuk-e hinni, hogy akkor is szerethetők vagyunk, amikor éppen nem teljesítünk, nem alkalmazkodunk, nem bizonyítunk semmit? Talán a szeretet legmélyebb nyelve végül nem is az öt ismert kifejezési forma valamelyike, hanem az a biztonság, amelyben már nem kell folyamatosan attól tartanunk, hogy elveszítjük a másikat, ha önmagunk maradunk. A kötődési sebeink sok mindent megtaníthatnak nekünk arról, hogyan próbáljuk megszerezni és megőrizni a szeretetet. Azonban nem kell, hogy örökre meghatározzák, hogyan éljük meg azt. Azt gondolom, hogy a változás akkor kezdődik el, amikor fontosabb lesz, hogy hogyan tudnánk mi magunk szabadabban, félelem nélkül kapcsolódni.
Hiszen a szeretet nyelvét egész életünkben tanuljuk. És soha nincs túl késő ahhoz, hogy új szavakat találjunk hozzá.
✍️ Kammerer Edina Bliss
A szöveg szerzői jogvédelem alatt áll. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.