KAMMERER EDINA BLISS

Oldal kiválasztása
30 napos párkapcsolati kihívás – 28.nap

30 napos párkapcsolati kihívás – 28.nap

Csak akkor próbálok irányítani, ha elvesztettem a bizalmamat.” (Chuck Spezzano)

Miről szól a mai feladat? Az irányítás válasz a félelmünkre. Amikor attól félünk, hogy megsérülhetünk (ahogyan ez a múltban már megtörtént), akkor megpróbáljuk magunkat, másokat, vagy helyzeteket irányítani.

A tudatalattinkban húzódik meg az irányítás kényszere, s emögött olyan régi csalódások lappanganak, amik miatt elveszítettük a hitünket és a bizalmunkat. Minden helyzet, amiben irányítunk, egy olyan helyzet, amelyben nem bízunk.


Feladat:

Ma minden helyzetben vizsgáld meg, hogy mi az, amit irányítani próbálsz. Igyekezz bizalmat érezni ebben a helyzetben. Minden probléma a bizalom hiányából fakad.

Ha bízol abban, hogy te és a környezetedben lévők a lehető legjobban cselekszenek, akkor visszakapod azt a bizalmat, ami újra téged szolgál és nem ellened dolgozik, mint bizalmatlanság. Azonban azt vedd figyelembe, hogy a bizalom nem ugyanaz, mint a naivitás, hanem azt jelenti, hogy az elméd erejét használod egy helyzet megoldására!


Záró gondolatok

A bizalom az elme ereje, amely abból fakad, hogy a különböző részek egységként működnek, s ugyanabba az irányba hatnak. A hit azt jelenti, hogy hiszünk az elménk egy adott területében. Ha bizalmat érzünk egy adott helyzetben, az visszaadja az önbizalmunkat is, és képessé válunk feladni az irányítást és hagyni, hogy a dolgok menjenek előre a maguk útján. Ha érezzük a bizalmat, akkor az elme ereje a látszólag tragikus vagy nehéz helyzeteket is a szolgálatunkba  állítja.

A 30 napos kihívást Chuk Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem című könyve alapján, valamint a saját tapasztalatimból és az egyéni párkapcsolati tanácsadásokból és gyógyításokból származó gondolatokból állítottam össze.


Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden más jellegű terjesztése engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.       

30 napos párkapcsolati kihívás – 25.nap

30 napos párkapcsolati kihívás – 25.nap

Amit mástól várok, azt magamtól tagadom meg“. (Chuck Spezzano)

Miről szól a mai feladat? Amikor elvárjuk, hogy mások szeressenek és becsüljenek, ez azért van, mert saját magunktól nem kapjuk meg ezeket az érzéseket. Ha gyakran panaszkodunk arról, amit nem adnak és adtak meg nekünk, akkor pont emiatt nem is fogjuk megkapni.

Amikor megadjuk önmagunknak ezeket a dolgokat, akkor tesszük lehetővé mások számára is, hogy szeressenek és becsüljenek bennünket. Így nagyon hamar ráébredünk, hogy a legtöbb ember nemcsak tud, hanem akar is adni nekünk!


Feladat:

Ma minden nap minden órájában add meg azt magadnak, amire szükséged van! Ez nem mindig valamilyen külső megnyilvánulás, hanem valaminek az energiája, mint a figyelem, a szeretet, az összeolvadás, stb.


Záró gondolatok

Csak akkor tudjuk megadni magunknak, azt amire valóban szükségünk van, ha ismerjük magunkat. Hozzuk a figyelmünket kívülről befelé és figyeljünk, figyeljük meg, mire van igazán szükségünk. Amikor bent tartjuk a gondolatainkat, érzéseinket, energiáinkat, rájövünk, hogy ami igazán boldoggá tesz bennünket, az mind ott van legbelül.

Így tudjuk megnyitni a kapukat magunkban, így tudunk segíteni a társunknak vagy más fontos embereknek, hogy beljebb jöhessenek. Amikor 100 százalékos figyelmet adunk magunknak, megengedővé és megbocsátóvá válunk, mert ebben a kegyelmi pillanatban feloldódnak az ítéleteink, amelyekkel magunkat feszítettük keresztre. Itt indul el a gyógyulás, hogy többé nem ostorozzuk, nem bántjuk magunkat, hanem inkább megismerjük és megértjük magunkat.

A 30 napos kihívást Chuk Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem című könyve alapján, valamint a saját tapasztalatimból és az egyéni párkapcsolati tanácsadásokból és gyógyításokból származó gondolatokból állítottam össze.


Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden más jellegű terjesztése engedélyköteles.

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.    

Mi mindannyian a Föld gyermekei vagyunk

Mi mindannyian a Föld gyermekei vagyunk

Mi mindannyian a Föld gyermekei vagyunk, akik azért születtünk ide, hogy tapasztaljunk és éljünk. Úgy csináljuk ahogy tudjuk, senki nem csinálja jobban, vagy rosszabbul nálunk, csak máshogyan. Valójában nem az az önzőség, hogy saját magammal foglalkozom és magamért teszek meg bármit is, – ez tévesen szerepel így a köztudatban (mint sok minden más is!), pusztán azért, hogy bűntudatot keltsen bennünk ez a törődés; mert vannak olyan erők, amelyeknek a fennmaradásához, továbbéléséhez az kell, hogy senki ne figyeljen magára és ne ébredjen rá saját erejére – hanem az az igazi önzőség, ha azt hiszem, hogy mindenki másnak is úgy kell élnie, gondolkodnia, cselekednie, ahogy én teszem.

Tegnap hallottam a rádióban egy verset, és egy sora mélyen megérintett, próbálom pontosan idézni: „ne haragudj azért, hogy más nem Te vagy”. Ez elindított bennem egy áramlást, és ráébresztett arra, hogy bár szeretem és élem azt, hogy csodálatos az, hogy ennyire különbözőek vagyunk, hiszen ettől színes a világ, de rátaláltam korlátokra ebben a hitben. Tehát csak bizonyos mértékig, bizonyos határokon belül tudom elfogadni a különbözőségeket. Hirtelen, mint amikor átszakad egy gát, sok korábbi konfliktust idéztem fel, amelyeknek mind ez volt a mozgatórugója, hogy képtelen voltam elfogadni, hogy a másik nagyon más nézetek és hitrendszer szerint éli az életét. Természetesen ugyanezt a hozzáállást kaptam viszonzásul, és a konfliktusok sorra arról szóltak, hogy meggyőzzem a másikat arról, hogy miért nem jó az, ahogyan ő gondolkodik.

Az elmúlt hónapok alatt átéltem, amint karmikus sebek szakadnak fel bennem, és lehetőséget kaptam arra, hogy meggyógyítsam azokat. Ennek a része volt az is, hogy elfogadjam azt, ha valaki az elméje irányítása alatt akarja leélni az életét, és vakon követ egy olyan rendszert, ami megköti és fogva tartja. Azáltal, hogy ez az elfogadás átégett bennem, és tiszteletben tudom tartani a döntését, felszabadult bennem egy erős kontroll energia. Ráláttam arra, hogy egy részem milyen erőteljesen akarta irányítani az engem körülvevő energiákat, kapcsolatokat, mert féltve őriztem azt, akivé váltam. De ez ugyanannyira nem szabadság, mint amikor egy „külső” erő megköt.

Rájöttem, hogy sokat címkézek napon át, ez jó, ez rossz, ez pozitív, ez negatív. Pedig valójában minden semleges, az érzelmi töltéseket már én rakom hozzá. Hiszen, ami nekem jó, az lehet, hogy másnak rossz. Mindenkinek megvannak az egyéni megélései, tapasztalásai, amelyek ott nyugszanak a lelkében, s egy megtapasztalást százféleképpen élhetünk át. Ezért van az, hogy ugyanaz az ember tíz másikból teljesen más érzelmeket vált ki, aszerint, hogy lényével éppen milyen „gombot” nyom be az illetőnél. Vannak örömteli és fájó találkozások, és a gyógyulás lehetősége ott rejlik mindegyik találkozás mélyén.

Hiszek abban, hogy azért vagyunk ennyire különbözőek, mert az Egy/Isten/A teremtő erő egyetlen érzelem százezer színét és mélységét akarta megtapasztalni, ezért százezer úton indított el bennünket, hogy azt az élményt, amit csak mi tudunk megélni, „hazavigyük” Neki. Minden embert ez az erő hajt, hogy azzal az érzelmi csomaggal térjen haza, amit vállalt és ezért minden ember útja egy különleges küldetés. Egy alacsonyabb rezgésű életút is egy nehéz vállalás, egy kegyetlen zsarnok élete magában hordozza a lélek fájdalmát, a tisztán látás csodájában ott rejlik a sebezhetőség, az érzékenység a fátyol mögötti világra látni enged olykor rémisztő dolgokat is, tehát egyik sem könnyebb a másiknál, csak MÁS, nagyon más. És minél többször meglátjuk a fényt egy nehéz helyzetben, minél többször meglátjuk az istenit valakiben, aki már régen eltávolodott a Forrástól, mi annál közelebb kerülünk a saját vállalásunkhoz és ahhoz, hogy békében hazatérjünk.
A Földért ugyanúgy mindannyian felelősek vagyunk, ugyanúgy, ahogy magunkért is. Ha magunkat és egymást nem tudjuk tisztelni, akkor a Földet hogyan tudnánk? Csak minden nap tegyünk meg kis lépéseket önmagunkért, és ahogyan fejlődünk, tenni akarunk majd a Földért is, mert rájövünk, hogy ez az OTTHONUNK.


Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

A fátyol fellibben

A fátyol fellibben

A minap összefutottam egy volt párkapcsolatommal, akivel nagyon sokáig voltunk egy pár. Már régen szakítottunk egymással, és megmaradt köztünk egy kellemes, baráti viszony. Elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak figyelni kezdtem magam, mert éreztem, hogy valami nem stimmel velem.

Amikor megismerkedtünk 17 éves voltam, bár már tinédzser, de lélekben azért még egy gyerek-lány. Sok mindent tanultam tőle, és valahogy elkerülhetetlen volt, hogy ne csússzunk bele öntudatlanul egy apa-lánya kapcsolatba. Emlékszem, amikor vitáink voltak, még sokszor mondta is, hogy „Nem az apád vagyok”.

És most, sok évvel később, amikor egy asztalnál ültünk és beszélgettünk, érezni kezdtem, hogy újra úgy viselkedem, mint egy kislány. Teljesen automatikusan bekapcsolt bennem ez a régi minta, és azonnal át is vette az irányítást. Ebben a pillanatban elveszítettem a szívkapcsolatot a világgal, és egy berögzött viselkedésminta határozta meg a cselekvésemet, a gondolataimat. Bevallom, hogy nem kevés idő telt el, mire észrevettem, hogy itt valami hiba van. Egyre nőtt bennem a diszkomfort érzés, hogy nem érzem jól magam a bőrömben.

Gyors önvizsgálat, és szinte azonnal fel is fedeztem, hogy eltűntem a Jelen pillanatból. Amint visszahúztam a fókuszomat arra, aki VAGYOK, a beszélgetés is kezdett elapadni köztünk. Már nem tápláltam öntudatlanul ezt a régi játszmát és nem akartam jól lakatni az egómat, így már nem is voltam „érdekes” a másik fél számára sem. Érdekes megtapasztalás volt az, hogy mennyire fontos a valódi Jelenlét. Abban a pillanatban, amikor újra „felébredtem” nagyon élesen érzékeltem azt a különbséget, ami a látszatvilágot és a valódi érzésekkel megáldott világot elválasztja egymástól. Nagyon éles volt a kontraszt, ugyanakkor boldogság áradt szét bennem, mert azt éreztem: SZABAD vagyok. ÖNMAGAM vagyok.

Nem a szabadság illúziójában élek, hanem valóban élem azt. És még valami: már nem bántottam magam amiatt, hogy belecsúsztam egy játszmába, hanem azt éreztem, hogy ha ez nem történik meg, akkor ezzel a tapasztalással kevesebb lennék. De én örülök ennek a tapasztalásnak! Nem mindig ilyen könnyű a nehézségekben meglátni a jót, de végül is ez lenne a cél, hiszen az életemben minden értem történik. Az én felemelkedésemért! És azonnal szertefoszlik még egy illúzió: nincs rossz.

Hiszen hogyan lehetne valami rossz, ami azért történik, hogy én több legyek általa? Szeretném ezt élni minden történésben és meg is teszek ezért mindent. Ez a felismerés most bontogatja a szirmait a lelkemben, és én dédelgetem, mert meg akarom őrizni, hogy ezt mindig tudjam. És valamit úgy a legkönnyebb megőrizni, ha szétosztom, ha visszaadom. Gyönyörű áldott körforgás.


Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

Felelősséggel magunkért és egymásért

Felelősséggel magunkért és egymásért

Számomra a felelősségvállalás szorosan összekapcsolódik a felnőtté válással, azzal, amikor megérünk arra, hogy felnőtté váljunk és így is élünk a világban. Most látom csak, hogy a figyelmemet erre a témára irányítottam, hogy mennyi olyan ember van, aki elodázza a felnőtté-válás folyamatát a saját életében, mert nem bírja azt a rá nehezedő terhet, amelyet úgy hívnak: felelősség.

Ha már a minap szóba hoztam a könyvbemutatót, érdekes volt, amikor eldöntöttem, hogy szükség van arra, hogy elhívjam a barátaimat és ismerőseimet és megmutassam nekik egy másik oldalamat is. Az elhatározás könnyű volt, és amíg az alkotó folyamat szabadon áramolt bennem, tovább inspirált. Volt bennem félelem (nem kevés!), hogy jönnek-e egyáltalán, hogy nem jönnek-e túl sokan, hogyan fogok ennyi ember előtt beszélni, stb., és volt egy pillanat, amikor azt éreztem, talán jobb lenne visszamondani. Csak egyetlen pillanat volt, de elég ahhoz, hogy a kétség – egy előre láthatatlan jövő kétsége (hiszen vagy úgy lesz, vagy nem) – a közelembe férkőzzön. Aztán rádöbbentem arra, hogy felelősséggel tartozom a szavaimért. Kimentek a meghívók, a plakátok ott voltak az üzletekben, a hirdetőtáblákon, a szórólapok a postaládákban. Ez a pillanat hirtelen mindent megváltoztatott bennem. Egészen idáig sokszor nyomasztott a felelősség, hogy mindig mindennel időben meglegyek, hogy amit vállaltam, megtartsam, és mivel ezt elvártam, sőt megköveteltem magamtól, ez inkább stresszt okozott, semmint egy természetes folyamatot. Pedig a felelősségvállalás a felnőtté-válás természetes része, nem lehet siettetni, de meg sem lehet akadályozni.

Úgy érzem, hogy abban a mágikus pillanatban ott, amikor megéreztem a felelősségvállalás igazi ízét, egy újabb rész a gyermeki énemből felnőtt. Ez a pillanat inspirált és lendületet adott ahhoz, hogy egy olyan előadást állítsak össze, ami valahol egy önvallomás is volt, ami a szívemben fogalmazódott meg. Azon az estén sokkal nyugodtabban, mint ahogy vártam (azt hittem, hogy az iskolás évek alatt tapasztalt lámpaláz vissza fog köszönni, de hála Égnek csak a távolból integetett), kiálltam az emberek elé és odaadtam magam nekik úgy, ahogy vagyok. Egy csodát éltem meg általa s ezen az úton a felelősségvállalás vezetett, amit sokáig, mint egy mumust a sötétben tartottam, de mikor kijött a fényre és megmutatta magát, nekem a legnagyobb tanítómmá vált.

És még egy dolgot megtanított a felelősségvállalás azon az estén az emberi kapcsolataimról. Igazán kíváncsi voltam arra, hogy a barátaim közül kik lesznek azok, akik ezen a számomra fontos estén támogatnak és a kezemet fogják majd. Gyakran a kedves szavak és ígéretek mögött nincs tartalom, nincs valódi szeretet, nincs őszinteség, csak űr, megfelelés és félelem. Ezek a szavak jönnek és mennek, mint ahogy az emberek is; de vannak olyan szavak, olyan ígéretek és olyan tettek, amelyek nem félnek a felelősségtől, nem félnek a szeretettől és stabilan állnak a viharok közepette is. Ezek azok a kapcsolatok, amelyek felelősségteljesen működnek.

Azon az estén, az azt megelőző folyamatok világítottak rá nekem arra, hogy a felelősségvállalás – amiről eddig azt hittem, hogy nehézkes, hogy nyomasztó, hogy mintegy terhet úgy kell cipelni és az ember összeroskad alatta – valójában egy könnyed, örömteli és szeretetteljes állapot. Engem felszabadított és porrá zúzta ezeket a „béna” hiedelmeimet. Talán a családból hoztam ezt a hitrendszert, talán a társadalom tanított rá valaha, nem tudom. De egy biztos, hogy illúzió és hazugság volt. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint amikor hiszek valamiben, ki merem mondani, fel merem vállalni és az életemmel is bizonyítom azt. Ez a felnőtté-válás szabadsága számomra.

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

error: Content is protected !!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás