Szerző: Kammerer Edina | 2021. augusztus 16. | Utazónapló szakrális üzenetekkel
Már korábban megfigyeltem, hogy amikor utazom, olyan helyek hívnak, ahol valamilyen mélyebb tapasztalást tudok megélni. Ez most is így volt, varázslatos helyeken csodás spirituális üzeneteket kaptam. Első állomásunk Durmitor volt, ami azt jelenti: “alvó óriás”. Amikor ezt olvastam, rögtön arra gondoltam, hogy vajon nekem melyik részem “alszik”? Durmitor egy nemzeti park, ahol a természet még szinte érintetlen, varázslatos és magával ragadó. Zabljak-ban szálltunk meg, ezt a várost a II. világháborúban teljesen lerombolták, a nulláról kellett a lakosoknak újraépíteniük az otthonukat. A hitük volt csak és a bennük lévő fény, ami az erőt adta nekik, hogy újrakezdjék.
Én is egy újrakezdésben vagyok. Úgy érzem, hogy egy fejezet lezáródott az életemben, és egy új korszak indul el. Amíg itt töltődtem ezen a helyen, ráébredtem, hogy egy részem szunnyad, s a korábbi évek elengedései ennek a résznek az ébredését szolgálták. Nem is olyan régen mondtam a barátnőmnek, hogy most kicsit megállítanám az időt, hogy elnyújtsam azt, ami most van. A békét, a “mozdulatlanságot”, azokat a boldog időket, amelyeket most élek át. De érzem, hogy új kihívások érkeznek, s a változás, amit annyira tisztelek, s ami megállíthatatlan, már kopogtat. Még a küszöbön vár türelmesen, s nekem lassan ajtót kell nyitnom.
De még várok, s hagyom, hogy átjárjon a fény. Jó volt megpihenni ebben a kegyelemben. A legjobban vízközelben tudok gyógyulni, s itt Montenegróban, a Tara folyó mesés energiájában fürdőzhettünk meg. Elmentünk raftingolni, s a sziklákról ugráltunk. Emlékszem arra gondoltam, hogy belevetem magam az ismeretlenbe, s mint a folyó áramlása, hagyom, hogy vigyen az élet, hagyom, hogy elsodorjon. Most nem akarok irányítani, s nem akarok ellenállni sem. Ami vicces volt, az az, hogy az élet egyből meg is mutatta, hogy ha árral szemben úsznék, sehova sem jutnék. Hagynom kellett hát, hogy a folyó oda sodorjon, ahol majd a biztonságot megérezhetem. Rábíztam magam a vízre, s csodás volt megtapasztalni, hogy a parton segítő kezek fogadtak, s tudtam, hogy az egész folyamat égi vezettetés alatt van. Nem mehetek másfelé, csak amerre a víz/érzelmek visznek most. Ha nem ismered a folyót, a sodrása elragad, tud vad lenni és zabolátlan. Ha viszont megtalálod az egyensúlyt és az együttműködést, az áramlás óriássá tesz. Azt éreztem, hogy kiterjedek, s a bennem lévő alvó óriás elkezd életre kelni.
S hova sodort bennünket tovább a pillanat? A Devil’s lake magnetikus vonzásába. Megpróbáltuk elkerülni, sokkal inkább mentünk volna a Fekete tóhoz 🙂 , ami ismertebb is, és a neve sem viseli az ördög kézjegyét. De a sors máshogy akarta. A legenda szerint a tó fenekén az ördög és a felesége gyönyörű kastélyt épített magának, s ott várják a gyanútlan úszókat, akik a vízbe merészkednek, s egy óvatlan pillanatban kinyúlnak értük, s a víz mélyére húzzák őket. Először nem igazán értettem a legendát, nem tudtam, hogy mi lehet az üzenete. Kétségkívül az egyik legvarázslatosabb hely volt a környéken, s ahogy elnyúltam a parton, és behunytam a szemem, hirtelen egy mély felismerés hasított belém. A legenda fontos üzenetet rejt az emberek számára, hiszen a tó közepén rengeteg hideg forrás található (ezekről korábban már olvastam), s ezek testgörcsöket okozhatnak, amik egy gyakorlott úszónak is komoly problémát jelenthetnek. Szoktuk mondani, hogy az ördög a részletekben rejlik, s megvilágosodott bennem, hogy a görcsösség hogyan tesz bennünket mozdulatlanná, s így kiszolgáltatottakká válunk a kísértések számára. Lefagyunk, ledermedünk, s nem tudunk olyan éberek maradni. Arra jöttem rá, hogy ha az elme játéka görcsössé tesz, előtérbe kerülnek a személyiségünk árnyékrészei. S ezek az árnyékok lehúznak bennünket a mélybe. Engem erre figyelmeztet ez a legenda, hogy maradjak éber minden körülmények között.
A következő állomásunk a varázslatos blue cave volt, amiben a mítosz szerint, ha megmártózunk, 10 évet fiatalodunk. Nagyon érdekesnek találom, hogy éppen a vízzel áll kapcsolatban egy ilyen legenda. Leírhatatlanul gyönyörű látvány volt maga a barlang és annak a vize, s tényleg hívogató volt. Amikor néztem a vizet arra gondoltam, hogy a nehéz megélések, fájó érzelmek nyomot hagynak az arcon, a testen. Egyszer hallottam egy olyan hiedelmet, hogy a hideg víz elmossa a félelmeket. Éreztem, hogy meg akarok mártózni ebben a vízben, nem a fiatalság miatt, az idő múlása számomra egy természetes folyamat. Inkább a megtisztulásért. Amikor először csobbantam bele a vízbe, arra gondoltam, hogy a víz hidegsége vigye el azokat a félelmeket, ellenállásokat, amelyek működnek bennem tudattalanul a közelgő változás kapcsán. Nagyon jó érzés volt és számomra gyógyító is volt megmártózni így a tengerben. Rájöttem, hogy szeretem ezeket a mítoszokat, mert rámutatnak bizonyos témákra. S választhatjuk azt is, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, és csak élvezzük a nyaralást, de választhatjuk azt is, hogy megfigyeljük, hogy ezek a témák hogyan vannak bennünk. Nekem sokat adnak ezek az utazások, mert eltávolodva a mindennapi valóságomtól, könnyebben rá tudok látni arra, amit esetleg a mindennapok sodrásában nem veszek észre.
Az utolsó napunk Tivatban volt, maga a város önmagában számomra nem nyújtott semmilyen különösebb élményt, de éppen egy szobrász utcai kiállításába futottunk bele. A szobroknak az egyik különlegessége az volt, hogy a testükhöz képest nagyon nagy lábuk volt. Nagy lábon élni – gondoltam. A legkedvesebb szobor számomra ez a kézen álló gyermek volt, ami a saját belső gyermekemre emlékeztetett. Aztán hirtelen belém hasított a gondolat, hogy ő az alvó óriás, a belső gyermek, aki nagy lábon él. Végiggondoltam az egész utazást, és rájöttem, hogy az öröm, a gondtalanság és a kapcsolódás voltak a legerőteljesebb témák, amik körbe fontak. Úgy éreztem, hogy a külső-belső utazásom véget ért, és a hazaúton meg is mutatkoztak a belső gyermek sérüléseim, amelyek most tudtak felszínre kerülni bennem, amelyekhez most tudok hozzáférni. Jó volt megengedésben lenni, nem kezdtem azonnal a bűntudat és az önvád köntösét magamra venni. Próbáltam nyitott maradni és figyelni magam, meghallani ezeket a részeket, amelyeknek eddig olyan kevés fény jutott. Szeretettel fordultam önmagam felé, miközben tudtam, hogy amit megélek, már távol van tőlem. De hagytam, hogy történjen velem, hogy meg tudjam figyelni. 🙂 Nagyon szeretem az univerzum tűpontos szervezését, hogy egy utazás ennyire mély is tud lenni, ha hagyom, hogy tényleg megérintsem az útmutatás. Elképesztő módon szervezi össze az élet a tapasztalásokat és a lehetőségeket a fejlődésre. 🙂
Kammerer Edina Bliss
www.kammereredina.com
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.
A cikket saját fotókkal illusztráltuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 16. | Gondolatébresztő
Az elmúlt időszakban sokat tanultam az alázatról. Azt hittem, hogy már így is sokat tudok róla, de rá kellett jönnöm, hogy magasabb szinteken semmit sem tudok róla. Amikor egyetemre jártam, vendéglátóztam mellette és itt rengeteg fájdalmas leckét kaptam az alázatról és szolgálatról, szükségem is volt rá, mert az öntudatom hatalmas volt. 5 év alatt tört be a sors annyira, hogy az életem egy teljesen más irányt vett, minden álszent dolog, amiben addig hittem, kártyavárként omlott össze az életemben. Ez jó sok éve volt már, de akkor eldöntöttem, hogy elindulok egy olyan úton, amit nem ismerek és nem tudom, hogy merre tart.
Ma visszanézve életem egyik legjobb döntését hoztam meg akkor, s a napokban elméláztam azon, hogy rengeteg nehézséggel találkoztam a „spirituális” utamon, s arra is rá kellett döbbennem, hogy ezek mind az én makacsságom miatt váltak nehézséggé. Volt bennem egy önteltség, amivel egyfolytában én akartam irányítani az életemet, s nem engedtem, hogy vezessenek. Fájdalmas volt, amikor ez az önteltség darabokra hullott.
Sajnos be kellett látnom, akármilyen nehéz is volt, hogy nekem fontos volt eddigi életemben, hogy ha csinálok valamit, tudjanak róla mások. Először azzal mentegettem magam, hogy író vagyok, az a dolgom, hogy írjak mindenről, ami történik velem. És ez így is van, ez fontos számomra, de az ÉN-t szeretném kivenni az összes történetből. Amikor árvíz volt nálunk, az megmutatta, hogy ez az ÉN úgy befolyásolja a helyzeteket, ahogy neki tetszik, és ezeket a cselekedeteket bebújtatja a segítség és kedvesség köntösébe. Szeretném kihangsúlyozni, hogy fontos, hogy segítsünk egymásnak, de a mögötte meghúzódó szándék az, ami igazán számít.
Ez az alázat számomra egy magasabb foka, amikor már nemcsak a cselekedeteimet tisztítom meg az ÉN játszmáitól, hanem a szándékaimat, gondolataimat is. Most talán azt gondolod, hogy ez milyen könnyű, de sajnos nem az. Leleplezni önmagunk játszmáit sosem egyszerű. Amikor valaki azt az utat választja, hogy segít másoknak, előbb-utóbb szembe kell néznie a saját mögöttes szándékaival, és azokat megtisztítani és átfényesíteni.
Az én életembe egy ponton belépett az önzetlen szolgálat, amit lelkesen és szívesen teszek. De egészen mostanáig sosem néztem be ezek az események mögé, hogy miért vannak jelen az életemben, miben kell gyógyulnom nekem azáltal, hogy másoknak segítek. Szeretem a gondolatébresztő mondatokat, ezt egy zenében hallottam meg: „Nyújtom, fogd már meg a kezemet”. És akkor rádöbbentem, hogy számtalanszor hagyom lógni az Égiek kezét, és nem fogom meg.
Nem bízom bennük és átveszem az irányítást. Egy aprócska, jelentéktelen történetben akkora vihart éltem meg a lelkemben ennek kapcsán, és mélyen, alázattal értettem meg, hogy bárhova is sodor az élet, bármit is kell csinálnom, miközben én máshol akarok lenni és máshogyan akarok cselekedni, alázattal el kell fogadnom, hogy ahol vagyok, ott a helyem. Hiába hiszem azt, hogy máshol többet tudnék segíteni, ez nem így van. Ott tudok a legtöbbet tenni, ahol éppen vagyok.
Eddigi életem legtöbb problémájának a forrása az volt, hogy szerintem mindig máshol kellett volna lennem, mindig mást kellett volna elérnem, sosem azt, ami megtörtént, amim van. Ez önteltség. Ez eltaszít a jelen csodás pillanataitól és az ego egy állandó feszültségben tart, és nem találom az elégedettséget, a boldogságot. Amikor más megpihen egy mosollyal az arcán, én akkor már agyban a következő feladaton pörgök, nem élvezem ki a munkám gyümölcsét, nem élvezem ki azt az elismerést, amiért hajtottam. Hajtok egy olyan elismerésre, amire nincs is szükségem, ezért nem örülök neki, amikor megérkezik, mert a lelkemnek annyira mindegy, hogy a külvilágtól mi érkezik, neki csak az számít, hogy mi az igazi szándékom. Most már nekem is csak ez számít. Nyújtják, és megfogom a kezüket!
Ma már arra is rádöbbentem, hogy nem mások miatt írok, hanem magam miatt elsősorban. Fantasztikus és csodálatos, hogy van, aki olvassa a gondolataimat, de valójában én így teszek rendet a fejemben, így összegzek. Mindig, amikor írok, gyógyul bennem valami. Nem mondom meg, hogy mennyi idő kellett ahhoz, hogy ez leessen nekem. 🙂 De ez nem is érdekes, nem az számít, hogy mennyi ideig tart, hanem az, hogy megérkezzünk. Nekem sem könnyű szembesülnöm az emberi játszmáimmal, nekem se könnyű belenézni ezekbe a tükrökbe, de tudom, hogy ez az egyetlen út, amin érdemes járni. Bármennyire fájdalmas is időnként, de mindenképpen szabaddá tesz. Az alázat az egyik legszentebb dolog, amit érdemes az életünk részévé tenni.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. május 22. | Gondolatébresztő
Néhány év távlatából elővettem a gyógyulási naplómat, amelybe általában lejegyzem a belső folyamataimat, és időnként visszatekintek a segítségével, hol is tartok most. A napokban egyre inkább érzetem újra Lourdes energiáit magamban rezegni és úgy éreztem, hogy közös munkára hív. 🙂
Pár csodálatos napot töltöttem néhány éve nyáron a barátaimmal Lourdes-ban, ahonnan ihletett ötletekkel és lendületes, erőteljes energiákkal tértem haza. A meditációs cd ötlete egy inspirált állapotban érkezett meg. Akkor még fogalmam sem volt, hogyan tudom majd megvalósítani, hirtelen számtalan kérdés lüktetett bennem, de az Égiek csendességre intettek. Ahogyan a gondolatok zakatolása abbamaradt és egyre távolabb kerültem a hogyan? miért? kinek? mikor? kitől?, stb. kérdésektől, egyre közelebb kerültem a megvalósuláshoz. Mindent egyszerre tudni akartam, hogyan fogom majd kivitelezni, de az Égiek ezzel kapcsolatban csak annyi útmutatást adtak, hogy majd vezetnek.
Őszintén kicsit zabos is lettem az Angyalokra, mert akkor még jóval türelmetlenebb voltam, mint most, de az a folyamat, ami ott elkezdődött bennem Lourdes-ban a meditáció-s cd létrehozásával kapcsolatban, a türelmet is gyógyította bennem. Ráébredtem arra, hogy a türelmetlenség egy olyan indokolatlanul gyors tempó, ami elveszi a létrehozás, az alkotó folyamatok megélésének örömét.
Mikor hazaértem, először nekikezdtem, hogy megírjam a meditációk szövegét. Addigra már számtalan relaxációt írtam az Égiek segítségével, hiszen barátnőmmel már sok közös csoportfoglalkozást megtartottunk. De amikor leültem, hogy megírjam a cd-re a szövegeket, egyre csak elakadtam. Próbáltam kapcsolódni a Forrással, ahogyan szoktam, (többnyire ezért semmit nem teszek, ha írok, akkor ez egy automatikus kapcsolat) de a kusza gondolataimon kívül, semmit nem érzékeltem. Próbáltam erőltetni, hogy írjak valamit, ami aztán olyan is lett, és a kukában (vagy ahogy egy kedves barátom szokta mondani: a kerek iratrendezőben) landolt. Aztán figyelmes lettem arra, hogy a lábammal dobolok, rágom a szám szélét, gondoltam is magamban, ez meg milyen elcsendesedés? 🙂
Végül úgy döntöttem, hogy sétálok egyet, hogy kitisztuljon a fejem és letisztuljanak a szándékaim. A házunk mögött nem messze, az erdő szélén található egy pici kápolna a hegy tetején, oda szoktam felmászni, ha nyugalomra és békére vágyom. Alig ültem le, megéreztem újra azt a magas rezgésű energiát, ami Lourdes-ban töltődött belém, és letisztult bennem szinte varázsütésre sok minden. Azt tudtam, hogy az Égiek áldása kíséri ezt a munkát, tudtam, hogy mi a szándékuk vele, de azt nem tudtam, hogy miért engem választottak, mi az én szándékom és hogyan tudom ehhez úgy hozzátenni magamat, hogy létrejöjjön a VARÁZSLAT.Anélkül, hogy tisztában lettem volna az egész terv minden részletével, felpattantam, és rohantam haza, hogy megírjam a meditációk szövegét. Hirtelen ötlettől vezérelve, írtam egy bátortalan levelet egy kedves ismerősömnek, akiről tudtam, hogy ír zenéket. Ő szívesen elvállalta a zene megkomponálását. Volt olyan találkozás, ami a megvalósulást illetően zsákutcába vitt, de mint emberi találkozás és beszélgetés, számomra hasznos volt.
Amikor megterveztem a borítót, egy csodálatos folyamat zajlott bennem, rádöbbentem közben, hogy mennyire szeretek alkotni, újat létrehozni és milyen nagy örömömet lelem benne. Megtanultam türelemmel kivárni mindenki munkáját, hiszen volt, aki nálam sokkal lassabban dolgozott, de ma már tudom, hogy az Angyalok mindig közbe fognak lépni, ha nagyon sietnék, mert azt tanítják, hogy a részletekben, a folyamatokban rejlik az igazság és a szépség, mert a részekből lesz az egész.
Ez a „csöppnyi” analógia mélyen hatolt belém, hiszen átégett rajtam, hogy a sok-sok emberből, a saját folyamataikból, tanulásaikból, felismeréseikből lesz az Egész, az Egy. Nekem tehát csak arra kell figyelnem, hogy mindig hozzá tudjam rakni magam az Egyhez, mindig meg tudjam osztani azokat az érzéseket, amelyeken keresztülmegyek. És még egy dologra megtanítottak ebben a történésben, hogy soha ne degradáljak le semmilyen folyamatot magamban, hogy ez kicsi, ez kevés, ez rossz, ezt utálom, stb., mert ezek mind-mind nagyon fontosak az Egy szempontjából!
Most már csak az a dolgom, hogy magamhoz öleljem a világot, és meséljek rendíthetetlenül a belső útjaimról. 🙂 A Lourdes-ba tett utazásunkkor Mária Magdolna “nyomában” jártunk. Abban az időben számomra nagyon fontos volt, hogy szinte mindenhova eljussak, ahol ő járt, vagy ahol nagyon erős Magdolna energia van, hogy minél stabilabban érezzem vele a kapcsolódást. Azonban Lorudes-ban nem őt találtam, hanem más tanításokat, más megéléseket. Ő volt számomra a “hívó szó”, de mégis a türelmetlenséget értettem meg, s ez a belső utazás vitt el már itthon egy mélyebb élménybe, önmagamba. Hiszek benne, hogy minden hely tartogat ajándékokat számunkra, amelyeket érdemes kibontani, érdemes tudatosítani és aztán a hétköznapjaink részévé tenni. Nagyon szeretem ezeket a szakrális utazásokat, hiszen ezeken keresztül magamba tudom szívni a hely vibrációját és így sokkal erőteljesebben hat rám, mintha csak olvasnék róla. Hálás vagyok ezekért az utazásokért, mert ezek mindig felfednek belőlem valamit magam előtt. 🙂
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a saját képeimet használtam.
Legutóbbi hozzászólások