Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 31. | Angyali üzenetek
Akkor tudunk a leginkább gyógyulni, amikor megosztjuk a szeretetünket másokkal. Amikor elhatározzuk magunkat, hogy a sérelmek, fájdalmak ellenére is megnyitjuk magunkat, akkor a szeretet a döntésünk nyomán áramolni kezd az életünkben és mások életében is.
Meggyógyítod a tested, az életed, és az elméd, mert ezekre szükséged van, hogy másokkal megoszthasd a benned lévő szeretetet. Ezt magadért kell megtenned, s a gyógyulás szinte azonnal bekövetkezik. De mit jelent a gyógyulás? A negatív gondolatok és érzelmek hatására a test megbetegszik, hiszen az idegrendszer elkezdi ezeket a stressz ingereket letölteni a testbe, hogy tehermentesítse önmagát. Ezek az ún. letöltések energiablokkokat hoznak létre a testben, gátolják az oxigén és a szeretet szabad áramlását. Ezek az energiablokkok nehéz töltésű, összesűrűsödött energiává duzzadnak, ami elkezdi felemészteni a szeretetet és az életerőt. Egy idő után már nem tudjuk olyan gyorsan pótolni, mint ahogy elnyeli a pozitív rezgéseket.
A gyógyulás, amikor tökéletesen megértjük, csupán annyit jelent, hogy meghozzuk a döntést felsőbbrendű énünk prioritásainak irányába. Amikor engedjük, hogy a hitrendszerek, a minták és az ego irányítsanak, akkor a félelem az utunkba áll. A saját én-tudatunk tesz bennünket gyengévé, ez az, amit sokszor elhiszünk magunkról, és lehasadunk a valódi erőnkről. Elfelejtjük, hogy a Teremtő saját képmására alkotott meg bennünket, s ez azt is jelenti, hogy hatalmas teremtő erő munkál bennünk. Amikor a gyengeséget választjuk, elhisszük tudattalanul, hogy az többet ad nekünk, mint az, ha erősek vagyunk. De ezt a döntést bármikor újra gondolhatjuk, hogy új eredményeket tapasztaljunk meg az életünkben.
A gyógyulás nem más, mint amikor megnyitjuk a szívünket a Teremtő szándéka előtt, s összekapcsolódunk ismét a saját erőnkkel általa. Mindenünk megvan mindig, ami az adott gyógyulást segíteni tudja, csak emlékeznünk kell a KAPCSOLATRA. Önmagunkkal és a Teremtő szándékkal. A Teremtő nem alkotott gyengeséget, azt az emberi tudat hozta létre kényelemből, s amikor lemondunk egy kényelmesnek tűnő emberi játszmáról, félreállunk a saját utunkból, s elkezdődik a gyógyulás. Csak emlékezned kell arra, hogy ki is vagy valójában.
Az egészség elérhető, csak azt kell kijelentened, hogy több időre és energiára van szükséged a célod elérésére. Tiszta és megingathatatlan döntésed az egészségért nem semmisíthető meg, az elkezd felemelni, elkezd tehermentesíteni. Legyen megkérdőjelezhetetlen erőd a döntésedben, a szándékodban és minden azon múlik, hogy mennyire vagy elkötelezett a döntésed mellett. Nincs erő, ami a te erőd felett állna, amikor harmóniába hozod a saját magasabbrendű akaratodat a Teremtő akaratával.
Az energiakezelések során tapasztalom, hogy valóban minden azon múlik, hogy mennyire köteleződünk el a gyógyulás mellett és képesek vagyunk-e tartós változást létrehozni az életünkben azért, hogy az adott probléma, nehézség, betegség ne térjen vissza. A hétköznapi élet megpróbálja a gyógyulást, kikérdezi a leckét, ezt tekinthetjük tesztnek, kísértésnek, de egy tiszta szándék csak akkor tud megnyilvánulni, ha belül, a szívünk legmélyéről vágyjuk azt a változást.
Az egyik évben az egyik vendégem dohányzás leszokásra kérte a gyógyulást. Minden jól ment, pár hónapig valóban nem is gyújtott rá, azonban az első stresszesebb helyzetnél elfelejtette a szándékát, hogy szereti annyira magát, hogy nem mérgezi tovább a testét, és elhitte az ego reklámokon és társasági érintkezéseken szocializálódott tanácsát, hogy majd a dohányfüst enyhíti a stresszt. Ez természetesen nem igaz, csak ilyenkor megnyugszik a tudat, hogy tesz valamit, még ha azzal magának árt is, de legalább cselekvésben van.
De ez csak egy példa a sok közül, nagyon sok valódi gyógyulásról is be tudok számolni a praxisomban, elinduló fogyásról, rendbe tett párkapcsolatokról, elmúló fizikai tünetekről. Akkor gyógyulunk meg, amikor hozzátesszük a saját részünket a gyógyuláshoz, nem pedig az egyik kényelmi pozíciót egy másikra cseréljük. Az is egy kényelmes álláspont, hogy elmegyek valahova, ott majd meggyógyítanak, és akkor semmit nem kell tenni érte. Azonban a saját életünk felett csak nekünk van hatalmunk, mások annyit tehetnek, hogy emlékeztetnek arra, hogy kik is vagyunk valójában, emlékeztetnek az erőnkre, elindíthatják a gyógyulás folyamatát, de a mi felelősségünk az, hogy megszüntessük azt az életünkben, ami életre hívta. Ez a valódi gyógyulás útja.
Ha szeretnéd az angyaloddal felvenni a kapcsolatot, ez a meditáció segíthet neked: GYÓGYULÁS AZ ŐRANGYALODDAL ÉS SZÍVANGYALODDAL
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.
A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 30. | Angyali üzenetek
Mindannyian halljuk az Égi útmutatást. A hang a szívünkön, a megérzéseinken keresztül érkezik. Számomra az nagyon fontos, hogy ne csak halljuk, hanem tudjuk is elfogadni ezeket az útmutatásokat, és megtanuljunk bízni önmagunkban, s az Angyalok szeretetében. A félelem, hogy nem merjük követni ezeket az útmutatásokat, az nem más, minthogy elveszítjük a kontrollt. Hiszem, hogyha valakinek van egy stabil önismerete, van benne hajlandóság a fejlődésre, jól le van földelve, akkor ezeket az angyali üzeneteket be tudja építeni az életébe, a hétköznapjaiba.
A megbocsátás egy olyan téma, amelyről sokan írtak már, nincs egyetlen recept, ami biztosan és tökéletesen segítené ezt a folyamatot. De miért olyan fontos a MEGBOCSÁTÁS? Mert ezzel vége szakad a szenvedés, amely a magunk és mások iránt érzett düh el nem engedéséből fakad. A megbocsátás kiengedi a düh-vel telített levegőt a tüdőnkből, ami a bánat/szomorúság szerve. Ha tele van ez a terület szenvedéssel, elveszítjük az örömöt az életünkből.
Amikor valami rossz, vagy nehéz dolog történik velünk, akkor a tudatunkba bezárjuk ezt a történetet, és rázárjuk a szenvedést. Ez a szenvedés elkezd belülről marni, elkezd megbetegíteni, és azzal, hogy sokszor ragaszkodunk a fájdalomhoz, a szenvedéshez, nem tudunk gyógyulni, nehézzé válik a létezésünk. Minden ragaszkodás szenvedés. Megköti a tudatunkban a különböző elmeállapotokat, s ezeket helyezi az életünk/működésünk középpontjába. De ebből az állapotból csak egy boldogtalan élet fakadhat.
A megbocsátás megszabadít ezektől a félelmektől, fájdalmaktól. Szabaddá válni azt jelenti, hogy eltűnik belőlünk az ítélet, sem magunkat nem bíráljuk többé, sem pedig másokat. Megértjük, hogy a különböző helyzetek hogyan tanítottak bennünket, de az önszeretet annyira fontossá válik számunkra, hogy annak mentén önmagunkat választjuk, azt választjuk, hogy jól akarunk lenni. Az ítélkezésekkel együtt járó megbocsátás nem tud hatásos lenni.
Amikor elkezdtem az Őrangyalommal tudatosan kapcsolódni, nagyon sokat tanultam tőle/általa a szeretetről és a megbocsátásról. Egy hosszú folyamaton keresztül tanultam meg, hogy hogyan elengedjek el bizonyos helyzeteket, hogyan adjam át az irányítást, hogyan bízzak meg az Égi gondviselésben, hogy minden úgy alakul majd, ahogy az érintettek számára az a legmegfelelőbb. Így nem kell, hogy egy helyzet felett én ítélkezzek, nem kell, hogy börtönbe (a tudatomba) zárjak bizonyos embereket és helyzeteket, akár elkövetők, akár áldozatok. S így magamnak sem kell egyikké sem válnom, szabad maradhatok.
Amikor ráébredünk a bennünk lévő gyógyító erőre, ráébredünk az alázat valódi természetére. Amikor megszületik bennünk az alázat, (ami csak tényleg valódi lelki erőből tud fakadni), készek vagyunk arra, hogy félreálljunk (akár önmagunk útjából) és átadjunk bizonyos helyzeteket az angyaloknak, a sorsnak, a teremtőnek, annak a hatalmasabb erőnek, amiben/akiben hiszünk. A hajlandóság, hogy felhasználjuk a gyógyulásért ezt az ösztönző erőt, ez jelenti magát a MEGBOCSÁTÁST. Nem azért bocsátunk meg, mert valaki azt mondja, hogy ez jobb lenne nekünk, hanem azért, mert meg TUDUNK bocsátani. Nem azért bocsátunk meg, mert nyerünk általa, vagy veszítünk általa, hanem azért, mert meg tudunk bocsátani a pszichés jólétünk érdekében.
Ez jelenti a végtelen és határtalan erőt, hogy megvan bennünk a képesség a megbocsátásra. A megbocsátás velünk, magunkkal kezdődik. Mindannyian nagyon sok olyan dolgot hurcolunk magunkban, amelyek megítéltünk, s amelyek megbocsátásra várnak bennünk. Ezek visszahúznak, s nem tudunk szabadon szárnyalni, nem tudunk emelkedni, mert a nehéz vibráció visszahúz. De ez az út vezet bennünket a gyógyulás útján, hogy ezeket a múltbéli sérelmeket fel tudjuk oldani, és meg tudjunk bocsátani magunknak, hogy valamit megtettünk, vagy éppen nem tettünk meg.
Nekem az szokott segíteni, hogy arra gondolok, hogy akkor, amikor az a helyzet történt, a tudásomhoz és körülményeimhez képest az akkor számomra elérhető legjobb válaszreakciót adtam. Ma már sokkal többet tudok a világról és magamról is, és ma már máshogy döntenék. De annak a helyzetnek a hatására is lettem az, aki ma vagyok. Így úgy tekintek rá, hogy az a helyzet a tanulásomat, a fejlődésemet szolgálta. Amikor döntenem kell, hogy milyen utat választok, mindig felteszem a kérdést magamnak, amit az angyalomtól tanultam: “A gondolataim, szavaim, tetteim a szeretet kisebb vagy nagyobb tudatosságához járulnak-e hozzá?”
A megbocsátás sokszor nem könnyű nekünk, embereknek. Azonban mind képesek vagyunk rá. Érdemes megtalálni magunkban azt a kapcsolatot, azt a teret, ahol ez meg tud történni. Ezt nem másokért tesszük, hanem saját magunkért, a saját boldogságunkért. Az életet nem tudjuk kiszámítani, hogy mi miért történik, ezért amit tehetünk, hogy megpróbálunk minden nap jobbá válni annál, akik tegnap voltunk. Erre a fejlődésre figyeljünk, ebben van a változás, s ebben van az a szeretet, amire szükségünk van arra, hogy egy szeretetteljes életet éljünk. Ha úgy érzed, hogy ebben segítségre van szükséged, ajánlom az ITT lévő online meditációt, amely segíthet abban, hogy kapcsolódj az Őrangyaloddal.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.
A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 16. | Gondolatébresztő
Az elmúlt időszakban sokat tanultam az alázatról. Azt hittem, hogy már így is sokat tudok róla, de rá kellett jönnöm, hogy magasabb szinteken semmit sem tudok róla. Amikor egyetemre jártam, vendéglátóztam mellette és itt rengeteg fájdalmas leckét kaptam az alázatról és szolgálatról, szükségem is volt rá, mert az öntudatom hatalmas volt. 5 év alatt tört be a sors annyira, hogy az életem egy teljesen más irányt vett, minden álszent dolog, amiben addig hittem, kártyavárként omlott össze az életemben. Ez jó sok éve volt már, de akkor eldöntöttem, hogy elindulok egy olyan úton, amit nem ismerek és nem tudom, hogy merre tart.
Ma visszanézve életem egyik legjobb döntését hoztam meg akkor, s a napokban elméláztam azon, hogy rengeteg nehézséggel találkoztam a „spirituális” utamon, s arra is rá kellett döbbennem, hogy ezek mind az én makacsságom miatt váltak nehézséggé. Volt bennem egy önteltség, amivel egyfolytában én akartam irányítani az életemet, s nem engedtem, hogy vezessenek. Fájdalmas volt, amikor ez az önteltség darabokra hullott.
Sajnos be kellett látnom, akármilyen nehéz is volt, hogy nekem fontos volt eddigi életemben, hogy ha csinálok valamit, tudjanak róla mások. Először azzal mentegettem magam, hogy író vagyok, az a dolgom, hogy írjak mindenről, ami történik velem. És ez így is van, ez fontos számomra, de az ÉN-t szeretném kivenni az összes történetből. Amikor árvíz volt nálunk, az megmutatta, hogy ez az ÉN úgy befolyásolja a helyzeteket, ahogy neki tetszik, és ezeket a cselekedeteket bebújtatja a segítség és kedvesség köntösébe. Szeretném kihangsúlyozni, hogy fontos, hogy segítsünk egymásnak, de a mögötte meghúzódó szándék az, ami igazán számít.
Ez az alázat számomra egy magasabb foka, amikor már nemcsak a cselekedeteimet tisztítom meg az ÉN játszmáitól, hanem a szándékaimat, gondolataimat is. Most talán azt gondolod, hogy ez milyen könnyű, de sajnos nem az. Leleplezni önmagunk játszmáit sosem egyszerű. Amikor valaki azt az utat választja, hogy segít másoknak, előbb-utóbb szembe kell néznie a saját mögöttes szándékaival, és azokat megtisztítani és átfényesíteni.
Az én életembe egy ponton belépett az önzetlen szolgálat, amit lelkesen és szívesen teszek. De egészen mostanáig sosem néztem be ezek az események mögé, hogy miért vannak jelen az életemben, miben kell gyógyulnom nekem azáltal, hogy másoknak segítek. Szeretem a gondolatébresztő mondatokat, ezt egy zenében hallottam meg: „Nyújtom, fogd már meg a kezemet”. És akkor rádöbbentem, hogy számtalanszor hagyom lógni az Égiek kezét, és nem fogom meg.
Nem bízom bennük és átveszem az irányítást. Egy aprócska, jelentéktelen történetben akkora vihart éltem meg a lelkemben ennek kapcsán, és mélyen, alázattal értettem meg, hogy bárhova is sodor az élet, bármit is kell csinálnom, miközben én máshol akarok lenni és máshogyan akarok cselekedni, alázattal el kell fogadnom, hogy ahol vagyok, ott a helyem. Hiába hiszem azt, hogy máshol többet tudnék segíteni, ez nem így van. Ott tudok a legtöbbet tenni, ahol éppen vagyok.
Eddigi életem legtöbb problémájának a forrása az volt, hogy szerintem mindig máshol kellett volna lennem, mindig mást kellett volna elérnem, sosem azt, ami megtörtént, amim van. Ez önteltség. Ez eltaszít a jelen csodás pillanataitól és az ego egy állandó feszültségben tart, és nem találom az elégedettséget, a boldogságot. Amikor más megpihen egy mosollyal az arcán, én akkor már agyban a következő feladaton pörgök, nem élvezem ki a munkám gyümölcsét, nem élvezem ki azt az elismerést, amiért hajtottam. Hajtok egy olyan elismerésre, amire nincs is szükségem, ezért nem örülök neki, amikor megérkezik, mert a lelkemnek annyira mindegy, hogy a külvilágtól mi érkezik, neki csak az számít, hogy mi az igazi szándékom. Most már nekem is csak ez számít. Nyújtják, és megfogom a kezüket!
Ma már arra is rádöbbentem, hogy nem mások miatt írok, hanem magam miatt elsősorban. Fantasztikus és csodálatos, hogy van, aki olvassa a gondolataimat, de valójában én így teszek rendet a fejemben, így összegzek. Mindig, amikor írok, gyógyul bennem valami. Nem mondom meg, hogy mennyi idő kellett ahhoz, hogy ez leessen nekem. 🙂 De ez nem is érdekes, nem az számít, hogy mennyi ideig tart, hanem az, hogy megérkezzünk. Nekem sem könnyű szembesülnöm az emberi játszmáimmal, nekem se könnyű belenézni ezekbe a tükrökbe, de tudom, hogy ez az egyetlen út, amin érdemes járni. Bármennyire fájdalmas is időnként, de mindenképpen szabaddá tesz. Az alázat az egyik legszentebb dolog, amit érdemes az életünk részévé tenni.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 16. | Kapcsolatok vonzásában
Most, hogy túl vagyok az első párkapcsolati gyógyító napon, rengeteg bölcsességgel és szeretettel lettem gazdagabb. A legmegindítóbb az volt számomra, hogy a nehézségek közepette a párok érezték a hívást és akartak tenni azért, hogy meggyógyítsák a kapcsolatukat.
A saját életemből is tudom, hogy egy hét éves kapcsolatba nagyon nehéz visszahívni a romantikát és nem könnyű újat mutatni. Azt tapasztaltam meg ezen a csodálatos napon, hogy mindenki újdonságra vágyik és párkapcsolataink legnagyobb „ellensége” Hollywood. A legtöbbünkben él egy illuzórikus, romantikus kép a szerelemről, amelyet a filmvásznon látunk, csodálatos megismerkedések, érzelmes férfiak és megértő nők, és persze a happy end. De azt már nem látjuk a vásznon, hogy milyenek a tökéletes pár hétköznapjai. Amikor már nem zeng a harsona a fülükbe, amikor nem szól a zene az utcán, amikor sétálnak, amikor már nincs tűzijáték, csak ők ketten vannak, túl a lila ködön, csupaszon egymásnak a hétköznapokban.
Ahelyett, hogy elfogadnánk és szeretnénk azt, amit a hétköznapokban megélünk a párunkkal, ahelyett arról álmodunk, hogy jön egy tökéletes férfi, aki kitalálja minden gondolatunkat. Bárcsak mindannyian felismernénk, hogy a számunkra tökéletes férfi mellettünk van, és ahelyett, hogy arra várnánk, hogy ő találja ki, hogy mit szeretnénk, megmondanánk egyszerűen, praktikák nélkül. Valamiért azt az embert vonzottuk be az életünkbe, akivel párkapcsolatban élünk, ahelyett, hogy folyton kifelé tekingetnénk, hogy „mennyivel zöldebb a szomszéd kertje”, megértenénk azt, hogy ez az ember azért van jelen az életünkben, mert a jelenlegi minőségünkhöz, amit szeretnénk megfejlődni, Ő passzol a leginkább. Nos igen, ha ez nem igazán tetszik, akkor ismét lehet befelé figyelni, hogy vajon mivel hívtam meg az életembe.
Mindannyiunk körül van egy finom energiaburok, ami tele van a mi energiáinkkal. Ezek az energiamezők gyakran korábban találkoznak, minthogy mi a fizikai síkon megismernénk egymást. Azt hiszem, hogy egymás energiáiba szeretünk bele, nem pedig a másik külsejébe. Lehet, hogy az elménket az vonzza, de a lelkek találkozása már régen eldöntetett, már azelőtt, hogy jelenlegi bőrünkbe belebújtunk volna. Amikor két lélek megnyílik arra, hogy találkozzanak, elkezdik hívni egymást, és a sors addig szövi a hálóját, mígnem egyszer csak a két szempár egymásba ér.
Nekem az a tapasztalatom, hogy nem zúgnak a harangok, nem repkednek lepkék, nem fúj a szél, miközben ragyogóan süt a nap, hogy a hajam táncot járva hívja a másikat, hanem egyszerűen egy mély pillantásban megérkezünk a nem hivalkodó, csendes, és csodálatosan harmonikus együttlétbe. Volt, amikor zúgattam a harangokat magam körül, amikor olyan színesre rajzoltam egy történetet, hogy már a színek elvakítottak, annyira felfújtam egy szerelem képzelt világát, hogy törvényszerű volt, hogy kidurran, s ez a durranás engem is megsebez. Az elmém átvette az irányítást és olyan vágyak nyomába eredtem, amelyben nem számított a valódi érzelem, csak az, amit akartam.
Ma már sokkal többet ér számomra a valóság, mert gyönyörű, kiszámíthatatlan és tele van élettel. Ahogyan a hétköznapjaink is tele van kettőnk fantasztikus energiáival, ne engedjük ezeket elveszni, ne mondjuk le az élet élvezetéről azért, mert már régóta együtt vagyunk, vagy mert vannak pl. gyermekeink, akiknek mindent oda akarunk adni magunkból. Az élet élvezete alatt azt értem, hogy egy párnak szüksége van a romantikára, a flörtre, az apró meglepetésekre, az egymással töltött minőségi időre. Ha ezt kivonjuk az életünkből, akkor csupán robot módjára éljük az életünket, s lemondunk arról a lüktetésről, pulzálásról, amitől érezzük, hogy élünk, s amiről tudjuk, hogy a másikkal összetart. Ne hagyjuk, hogy a bensőséges kommunikációt felváltsa a technikai egyeztetés, hogy mi lesz a vacsora, vagy ki hova megy kiért, és mit csinál.
Természetesen vannak olyan kapcsolatok, amelyek menthetetlenek már, hiszen annyira eltávolodott a két lélek egymástól, de ha azt érezzük, hogy van a kapcsolatunkban még szikra, akkor tegyünk érte!!! Gyógyítsuk meg! Ha visszagondolunk eddigi kapcsolatainkra, talán megtaláljuk mindegyikben ugyanazt a feladatkört, amin kapcsolatról kapcsolatra dolgozunk. Ha megértjük ezeket a törvényeket, amelyeket a kapcsolati dinamika mutat nekünk, ha megpróbáljuk a társunk szemén keresztül szemlélni önmagunkat, megértjük, hogy mi magunk sem vagyunk tökéletesek és tudunk mit tenni azért, hogy együtt boldogok lehessünk. Ma már az online térben nehezített pályán mozgunk a kapcsolatok világában. Ezt a világot meg kell tanulnunk a helyén kezelni. A megoldás mint mindig az, hogy befelé figyeljünk, ne pedig kifelé.Az online világ tele van “boldogabbnál boldogabb párokkal”, tökéletesen megkomponált fotósorozatokkal, és ezek tükrében már majdnem elhisszük, hogy a mi kapcsolatunk nem “elég jó”.
Amikor az már egy megkülönböztetés, hogy te az ikerlángoddal élsz-e vagy sem, találkoztál-e már vele, amikor elkezdünk hypolni, színesíteni, hazudni, hogy elfogadható legyen a külvilág számára a kapcsolatunk, akkor álljunk meg egy pillanatra. A romantikus filmek elhitetnek velünk olyan női és férfi ideálokat, olyan helyzeteket, amelyek teljesen abszurdak, de az elménk elkezd vágyni rá. Számomra egy kapcsolat fokmérője nem az, hogy egy fotón jól mutatunk-e együtt, hanem az, hogy tudunk-e együtt felhőtlenül nevetni, tudunk-e a hétköznapokban boldogan élni, tudunk-e közösen problémákat megoldani. Számomra ezek sokkal fontosabb értékek, mint az, hogy kívül meglegyen valami, ami nincs ott valójában.
Csak azt ne hidd, hogy én nem mentem keresztül már ezeken a fázisokon. Akartam én is valódinak láttatni már akkor egy kapcsolatot, ami még korántsem tartott sehol. Akartam, hogy mindenki lássa, hogy micsoda nagyszerű ember van mellettem, de mindezt még azelőtt, hogy igazán megismertem volna. De meg is jöttem ebből a zsákutcából, felfedeztem azt a részem, aki inkább kifelé próbál megfelelni, mint befelé keresni a boldogságot és az életet. A kollektív tudattalanból folyamatosan áramlik felén mindenféle tévhit, hiedelemrendszer, és ha vevők vagyunk rá, akkor össze tudunk kapcsolódni olyan dolgokkal, amelyek mérgezik a pszichénket. Saját magunkat tesszük boldogtalanná, és saját magunkat kötjük meg azzal, hogy irányítani próbáljuk az egyik legszentebb dolgot, a szerelmet.A szerelmet nem lehet irányítani. A párkapcsolatért lehet tenni, el lehet érni, hogy kibontódjon belőle valami egészen különleges. De azt mind tudjuk, hogy nem minden szerelemből lesz párkapcsolat. Azonban amelyikből igen, azt becsüljük meg és tegyünk minden nap azért, hogy a hétköznapok átitatódjanak ezzel az örömmel és boldogsággal. A monotonitás a kapcsolatok ellensége, míg a spontaneitás a lélek ajándéka. Használjuk bölcsen az üzeneteket, ne Hollywood-ból vegyük a mintát, hanem figyeljünk arra, hogy a lelkünk mit üzen.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 08. | Lélekcseppek
Emberekkel foglalkozom és nap, mint nap találkozom az örök dilemmával, az eszemre vagy a szívemre hallgassak? Számomra a legérdekesebb ezekben a beszélgetésekben, hogy a legtöbb esetben a vendégeim teljesen összekeverik a kettőt. Gyakran hallom, ha ezt tenném, akkor a szívemre hallgatnék, de az nagyon fájna. Kívülről, amikor nem vagy érintett a kérdésben, persze sokkal könnyebb meglátni azt, hogy ez egy illúzió. Ilyenkor is az elme dönt, csak álcázza magát. 🙂
Nem is olyan könnyű elválasztani a hétköznapi életünkben azt, hogy éppen mi motiválja a döntéseinket. Sokszor gondoljuk azt, hogy a szívünk szavát követjük, pl. egy szerelemben, és ha ez az út gyötrődéssel van kikövezve, akkor levonjuk azt a téves következtetést, hogy ha a szívemre hallgatok, akkor az fájdalommal és szenvedéssel jár. Így máris belesétáltunk az elménk állította csapdába és azt gondoljuk, hogy jobban járunk, ha ésszel éljük az életünket és máris elvágtuk magunkat a belső éltető Forrástól.
Amikor a szívünket követjük, az nem fájhat! Az a változás fáj, amely kiránt minket a mozdulatlanságból és azokból a helyzetekből, amelyek már ellenünk dolgoznak. Az fáj, hogy nem tudjuk kontrollálni, hogy a lábunk hol ér talajt, és ez megriaszt. Az fáj, hogy a megszokást felcseréljük arra, hogy jól akarom érezni magam! De nem a szív fáj! És amint meglépjük ezeket a változásokat az életünkben, hirtelen megérkezünk abba az állapotba, ahol jó lenni! Ahonnan az ember nem akar elmenekülni és ezt a menekülést hétköznapi, rutinszerű cselekvésekkel álcázni. Megérkezünk abba az állapotba, hogy jó érzés a bőrünkben lenni és jó élni! Ez a szív szava. A szívünk ide akar folyamatosan eljuttatni bennünket!
A lelkünk pontosan tudja, hogy van egy olyan Tér, ami egy nálunk sokkal hatalmasabb Erő tere, és ott béke, fény és nyugalom van. A lélek folyamatosan összeköttetésben van ezzel a gyógyító térrel, és ide akar eljutni, és erre ösztönöz bennünket, hogy vállaljuk ezt az utazást! A belső békébe való megérkezést. Ez egy módon érhető el, ha a szívünkre hallgatunk és követjük azt.
Honnan tudhatjuk, hogy a szívünkre hallgatunk-e vagy sem? Egyszerű. Ha döntés helyzetbe kerülsz, tedd fel a kérdést: Mit tenne a szeretet? S tudni fogod a választ. A szeretetben nincsenek jelen az egó játszmái, a tiszta szándék vezérli és az egyetlen olyan ösvény, amelyet érdemes követnünk! Minden pillanatban meg kell hoznunk ezt a döntést, gyakorolnunk kell, ha nem jön magától a válasz, és így egyszer csak megérkezünk abba a kitágult tudatállapotba, hogy már önmagunk szeretete miatt is ezt választjuk! Mert nem akarjuk többé saját magunkat bántani, mert már fontosak lettünk önmagunk számára! Önmagunk szeretete az élet szeretete! Ezért érdemes embernek lenni és ezért érdemes élni!
Nemrég olvastam valahol, hogy ha nem tudsz dönteni két út között, dobj fel egy érmét és közben figyeld magad, hogy miért szurkolsz legbelül, hogy melyik út legyen a véletlen kegyeltje. 🙂 Mert mélyen bennünk mindig ott van a válasz, de amikor a kétség a közelünkbe férkőzik, az elme elkezd összezavarni. Amikor ez történik, túl nagy a zaj a fejünkben, s túlságosan is eltávolodtunk a lélek csendjétől, a szív erejétől, s elhittük, hogy “kevesek vagyunk” vagy “nem vagyunk elég jók” a változáshoz. Ahol a kétség, ott az egó. Ha szívből szeretnénk élni, vállalnunk kell azt a kockázatot, hogy nem arra megyünk, ami logikus, észszerű, vagy, ahol az “így szoktuk van”, hanem arra, amerre a boldogság vár bennünket.
Nem minden embert ugyanaz tesz boldoggá, ezért nem mindenkinek ugyanaz az útja. Én is tudom a saját életemből, hogy ezek nem mindig annyira egyértelmű dolgok. Ilyenkor meg kell állni, és csak figyelni. Megfigyelni dolgokat, olyannak, amilyenek. Nem hozzátenni, nem elvenni, csak figyelni. Nekem ez szokott segíteni. Ha picit hátrahúzódom, eltávolodom és figyelek. Figyelek arra, hogy mit tenne a szeretet? 🙂
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Legutóbbi hozzászólások