Ne jó legyél, hanem igaz
Talán sokunk szembesül azzal a kérdéssel olykor-olykor, hogy mi a helyes döntés. Sokszor talán összeütközésbe kerülünk másokkal, ami nekik egy jó döntés, tőlünk az távol áll. Ami az egyik embernek őszinteség, az a másiknak csak egy felvett szerep. Ami az egyik embernek hallgatás, a másiknak gyávaság. Folyamatosan döntünk, s próbáljuk az életünkből a lehető legtöbbet kihozni.
Azt hiszem, hogy nem az a cél, hogy jók legyünk. Ez egy tág és relatív fogalom. Nem lehetünk jók azáltal, hogy önmagunkkal fordulunk szembe. Nem tettethetjük a jóságot, hogy más valaki kedvében járjunk, ha az szembemegy a hitünkkel. Nem áltathatjuk magunkat, hogy ha “jól” cselekszünk, akkor majd rendbe jönnek a dolgaink. Akkor nem, ha a jó cselekedetünk nem igaz.
Hiába cselekszünk jót, ha közben hazudunk magunknak és másoknak. Hiába mondunk jót, ha közben nem hisszük el, amit mondunk, vagy szívünk szerint mást mondnánk. Hiába kedvezek valakinek, ha belül azt érzem, nem érdemli meg. Hiába próbálok jól dönteni, ha közben magamat, a valódi érzéseimet félre kell állítanom.
A jó cselekedet akkor lesz valódi, ha a szívem mélyéről fakad, s ha igaz tudok maradni a hitemben és a szívemben. Ha keresem azt a csendben, a lelassulásban, az elmélyülésben, hogy minek van létjogosultsága és minek van értéke. A szavak vajon ablakok vagy falak? Mindig akar tőlünk valaki valamit. Hogy értsünk vele egyet, hogy ítéljünk meg másokat, hogy viselkedjünk valahogy, ahogyan neki jó. De az nem biztos, hogy nekünk is jó.
Ha befelé figyelünk, ha a belső terünkben meg tudjuk lelni azokat az alapvető igazságokat, amelyekben hiszünk és amelyektől működik az életünk, s ezekhez hűek tudunk lenni, ha önmagunkhoz hűek tudunk lenni, attól függetlenül, hogy ettől szeretnek-e mások, vagy nem, akkor tudunk igazak lenni.
Mert akkor a cselekedeteinket és a beszédünket nem a szeretet iránti vágyunk mozgatja, hanem az önmagunk, mások és az élet iránti tisztelet. Amikor békére lelünk a szívünkben egy ilyen helyzetben, tudhatjuk, hogy hűek maradtunk önmagunkhoz.
Amikor igazakká válunk, nem feltétlenül beszélünk újra és újra, mert ilyenkor egy erő születik meg a szívünkben, s ez az erő megengedő és megtartó. Ez az erő nem akarja, hogy nekünk legyen igazunk, hogy ez hangosan ki legyen mondva, mert ez az erő önmagában igaz. Ez egy olyan fény, amely segít, hogy az árnyainkat megvilágítsuk, s megengedjük, hogy legyenek.
Megengedjük, hogy a közelünkbe jöjjenek. Talán ijesztőek, de hisszük és tudjuk, hogy van bennünk elég erő, hogy bármi is jöjjön ki a sötétből, nem árthat nekünk. Csak mi árthatunk magunknak, s ezt azzal tesszük leginkább, ha hátrahagyjuk magunkat mások kedvéért.
Maradjunk hát igazak a szívünkben, függetlenül attól, hogy más mit akar tőlünk. Mert minden, ami tiszta és szeretet, az megnyilvánul, amikor otthon, a csendben, egyedül, a tükörbe nézünk. Ha magunkat látjuk úgy, ahogyan vagyunk, s ha nem nehéz a saját szemünkbe nézni, könnyűvé válik a szívünk.
Mint amikor Anubius megméri egy lélek súlyát, terheit a halál kapujában. Ugyanez a “mérlegelés” történik, ha őszinték vagyunk magunkkal. S az életünk mind-mind a döntéseinket és az igaz szívűségünket fogja visszatükrözni számunkra, mert ha a szívünk könnyű, a létezésünk is az.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.
A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.
Legutóbbi hozzászólások