augusztus 2021 - Kammerer Edina

Spirituális utazónapló – felismerések Montenegróban

Szerző: Kammerer Edina | 2021. augusztus 16. | Utazónapló szakrális üzenetekkel

Már korábban megfigyeltem, hogy amikor utazom, olyan helyek hívnak, ahol valamilyen mélyebb tapasztalást tudok megélni. Ez most is így volt, varázslatos helyeken csodás spirituális üzeneteket kaptam. Első állomásunk Durmitor volt, ami azt jelenti: “alvó óriás”. Amikor ezt olvastam, rögtön arra gondoltam, hogy vajon nekem melyik részem “alszik”? Durmitor egy nemzeti park, ahol a természet még szinte érintetlen, varázslatos és magával ragadó. Zabljak-ban szálltunk meg, ezt a várost a II. világháborúban teljesen lerombolták, a nulláról kellett a lakosoknak újraépíteniük az otthonukat. A hitük volt csak és a bennük lévő fény, ami az erőt adta nekik, hogy újrakezdjék.

Én is egy újrakezdésben vagyok. Úgy érzem, hogy egy fejezet lezáródott az életemben, és egy új korszak indul el. Amíg itt töltődtem ezen a helyen, ráébredtem, hogy egy részem szunnyad, s a korábbi évek elengedései ennek a résznek az ébredését szolgálták. Nem is olyan régen mondtam a barátnőmnek, hogy most kicsit megállítanám az időt, hogy elnyújtsam azt, ami most van. A békét, a “mozdulatlanságot”, azokat a boldog időket, amelyeket most élek át. De érzem, hogy új kihívások érkeznek, s a változás, amit annyira tisztelek, s ami megállíthatatlan, már kopogtat. Még a küszöbön vár türelmesen, s nekem lassan ajtót kell nyitnom.

De még várok, s hagyom, hogy átjárjon a fény. Jó volt megpihenni ebben a kegyelemben. A legjobban vízközelben tudok gyógyulni, s itt Montenegróban, a Tara folyó mesés energiájában fürdőzhettünk meg. Elmentünk raftingolni, s a sziklákról ugráltunk. Emlékszem arra gondoltam, hogy belevetem magam az ismeretlenbe, s mint a folyó áramlása, hagyom, hogy vigyen az élet, hagyom, hogy elsodorjon. Most nem akarok irányítani, s nem akarok ellenállni sem. Ami vicces volt, az az, hogy az élet egyből meg is mutatta, hogy ha árral szemben úsznék, sehova sem jutnék. Hagynom kellett hát, hogy a folyó oda sodorjon, ahol majd a biztonságot megérezhetem. Rábíztam magam a vízre, s csodás volt megtapasztalni, hogy a parton segítő kezek fogadtak, s tudtam, hogy az egész folyamat égi vezettetés alatt van. Nem mehetek másfelé, csak amerre a víz/érzelmek visznek most. Ha nem ismered a folyót, a sodrása elragad, tud vad lenni és zabolátlan. Ha viszont megtalálod az egyensúlyt és az együttműködést, az áramlás óriássá tesz. Azt éreztem, hogy kiterjedek, s a bennem lévő alvó óriás elkezd életre kelni.

S hova sodort bennünket tovább a pillanat? A Devil’s lake magnetikus vonzásába. Megpróbáltuk elkerülni, sokkal inkább mentünk volna a Fekete tóhoz 🙂 , ami ismertebb is, és a neve sem viseli az ördög kézjegyét. De a sors máshogy akarta. A legenda szerint a tó fenekén az ördög és a felesége gyönyörű kastélyt épített magának, s ott várják a gyanútlan úszókat, akik a vízbe merészkednek, s egy óvatlan pillanatban kinyúlnak értük, s a víz mélyére húzzák őket. Először nem igazán értettem a legendát, nem tudtam, hogy mi lehet az üzenete. Kétségkívül az egyik legvarázslatosabb hely volt a környéken, s ahogy elnyúltam a parton, és behunytam a szemem, hirtelen egy mély felismerés hasított belém. A legenda fontos üzenetet rejt az emberek számára, hiszen a tó közepén rengeteg hideg forrás található (ezekről korábban már olvastam), s ezek testgörcsöket okozhatnak, amik egy gyakorlott úszónak is komoly problémát jelenthetnek. Szoktuk mondani, hogy az ördög a részletekben rejlik, s megvilágosodott bennem, hogy a görcsösség hogyan tesz bennünket mozdulatlanná, s így kiszolgáltatottakká válunk a kísértések számára. Lefagyunk, ledermedünk, s nem tudunk olyan éberek maradni. Arra jöttem rá, hogy ha az elme játéka görcsössé tesz, előtérbe kerülnek a személyiségünk árnyékrészei. S ezek az árnyékok lehúznak bennünket a mélybe. Engem erre figyelmeztet ez a legenda, hogy maradjak éber minden körülmények között.

A következő állomásunk a varázslatos blue cave volt, amiben a mítosz szerint, ha megmártózunk, 10 évet fiatalodunk. Nagyon érdekesnek találom, hogy éppen a vízzel áll kapcsolatban egy ilyen legenda. Leírhatatlanul gyönyörű látvány volt maga a barlang és annak a vize, s tényleg hívogató volt. Amikor néztem a vizet arra gondoltam, hogy a nehéz megélések, fájó érzelmek nyomot hagynak az arcon, a testen. Egyszer hallottam egy olyan hiedelmet, hogy a hideg víz elmossa a félelmeket. Éreztem, hogy meg akarok mártózni ebben a vízben, nem a fiatalság miatt, az idő múlása számomra egy természetes folyamat. Inkább a megtisztulásért. Amikor először csobbantam bele a vízbe, arra gondoltam, hogy a víz hidegsége vigye el azokat a félelmeket, ellenállásokat, amelyek működnek bennem tudattalanul a közelgő változás kapcsán. Nagyon jó érzés volt és számomra gyógyító is volt megmártózni így a tengerben. Rájöttem, hogy szeretem ezeket a mítoszokat, mert rámutatnak bizonyos témákra. S választhatjuk azt is, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, és csak élvezzük a nyaralást, de választhatjuk azt is, hogy megfigyeljük, hogy ezek a témák hogyan vannak bennünk. Nekem sokat adnak ezek az utazások, mert eltávolodva a mindennapi valóságomtól, könnyebben rá tudok látni arra, amit esetleg a mindennapok sodrásában nem veszek észre.

Az utolsó napunk Tivatban volt, maga a város önmagában számomra nem nyújtott semmilyen különösebb élményt, de éppen egy szobrász utcai kiállításába futottunk bele. A szobroknak az egyik különlegessége az volt, hogy a testükhöz képest nagyon nagy lábuk volt. Nagy lábon élni – gondoltam. A legkedvesebb szobor számomra ez a kézen álló gyermek volt, ami a saját belső gyermekemre emlékeztetett. Aztán hirtelen belém hasított a gondolat, hogy ő az alvó óriás, a belső gyermek, aki nagy lábon él. Végiggondoltam az egész utazást, és rájöttem, hogy az öröm, a gondtalanság és a kapcsolódás voltak a legerőteljesebb témák, amik körbe fontak. Úgy éreztem, hogy a külső-belső utazásom véget ért, és a hazaúton meg is mutatkoztak a belső gyermek sérüléseim, amelyek most tudtak felszínre kerülni bennem, amelyekhez most tudok hozzáférni. Jó volt megengedésben lenni, nem kezdtem azonnal a bűntudat és az önvád köntösét magamra venni. Próbáltam nyitott maradni és figyelni magam, meghallani ezeket a részeket, amelyeknek eddig olyan kevés fény jutott. Szeretettel fordultam önmagam felé, miközben tudtam, hogy amit megélek, már távol van tőlem. De hagytam, hogy történjen velem, hogy meg tudjam figyelni. 🙂 Nagyon szeretem az univerzum tűpontos szervezését, hogy egy utazás ennyire mély is tud lenni, ha hagyom, hogy tényleg megérintsem az útmutatás. Elképesztő módon szervezi össze az élet a tapasztalásokat és a lehetőségeket a fejlődésre. 🙂