Korábban minden reggel futottam. Most csak sétálni van erőm. Csodálatos a szabadban, a kora reggel illatát magamba engedni. Nekem ez az, ami segít feldolgozni és leföldelni a lelki folyamataimat. Régebben a futás segített, de ahogyan változnak a dolgok, változunk mi is, és változnak az eszközeink. Ami a múltban működött, nem biztos, hogy most is segít. Számomra fontos, hogy mindig rugalmasan alakítsam a stresszkezelő eszközeimet a jelen pillanatomhoz.
Az írás is sokat segít. Ma, amikor beraktam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam az mp3 lejátszót, éreztem, hogy valami kezd átszakadni bennem. Visszafelé levettem a cipőmet és beszaladtam a szántóföldre, arra vágytam a leginkább, hogy a talpaim érjék a földet, hogy a kapcsolat „közvetlen” legyen. Mire leértem, az elengedés könnyei már utat törtek magunknak bennem és a történetem cseppek alakjában legördült az arcomon, kijelölte az utat magának, azt az utat, amelyikben a leginkább meg tudta mutatni magát.
Nagyokat sóhajtottam, hogy az érzések minél lejjebb jussanak bennem és minél több mindent magukhoz tudjanak ölelni. Figyeltem, ahogyan peregnek előttem a képek egy olyan életről, amit tudatosan toltam el magamtól. Egyszerűen más jövőt választottam magamnak, amit nem bántam meg, s tudom, hogy nem is fogom, de attól még az elengedésnek nem szenteltem kellő figyelmet. Most engedtem, hogy megjelenjen bennem minden olyan érzés, amire eddig nem figyeltem, és engedtem, hogy az legyen, ami lenni akar.
Nem címkéztem, nem gondoltam hozzá semmi többet
, csak álltam a szántóföldön és néztem, ahogyan távolodik tőlem egy régi élet, egy régi boldogság. Meg-megakadt bennem az elengedés energiája, amikor a bizonytalanság keveredett bennem, hiszen annyiféleképpen lehet leélni az életet, annyi mindent lehet csinálni, de aztán megint stabilan álltam a bizonyosságban, hogy ha hív az Utam, nem tehetek úgy, mintha nem hallanám, nem mehetek az ellenkező irányba, mert az egóm a kellemes és vággyal teli életet hajszolná.Sokat változtam azóta, amióta az a világ, amit elengedtem ott kint a szabadban lazított a szorításán, majd utamra engedett. Amikor felébredünk és születik, vagy előbújik belőlünk egy új fény, már nem tudunk utána úgy élni, mintha ez nem történt volna meg. És én nem is akarok. Tudatosan sem. Bennem a fény egyre közelebb ahhoz, aki VAGYOK, és ez így jó. És mozizni is szeretek, elfelejtett kedves emlékeket idézni, már nem fáj, ha látom ezeket a régi képeket, már nincs bennük érzelem, már csak képek.
Az elmúlt évek alatt annyi mindent tapasztaltam meg, és annyi mindenen mentem keresztül, mert tudattalanul élni és érezni akartam. Ma már tudatosan tudom, hogy csak az él igazán, aki mer érezni és meri átengedni az élet ajándékait az életén. „Az élet célja maga az élet”. Ha a régi emlékek miatt elbújnék az érzéseim elől, akkor egy üres díszlet élettelen darabja lennék.
Jó volt, hogy újra visszatértek hozzám ezek a pillanatok a múltból, jó volt emlékezni, s jó volt utána felvenni a cipőt és továbbmenni. Könnyebben, szabadabban és örömmel. S mindez két különböző festmény által, amelyek a fény és árnyék harcát ábrázolták, illetve különböző módokon jelenítették meg. Azt éreztem, ez a mindennapi küzdelmünk, azért a magasabb rendű létezőért, akik valójában vagyunk. Ha döntünk egy út mellett, a másikat el kell engedni.
Ez nem mindig könnyű, de ha nem tesszük meg, ha nem mondunk le a másik útról, valójában nem köteleződtünk el igazán a döntésünk mellett. Egyszerűen nem lehet többé ragaszkodni azokhoz a mankókhoz, amik egyszer a túlélésünk zálogai voltak. Ha boldogok akarunk lenni, fel kell égetni ezeket a hidakat, utakat, amelyeken akár vissza is fordulhatunk. Tudnunk kell azt, hittel és erővel a szívünkben, hogy csak előre haladhatunk tovább, a választott utunkon. És ez így van jól.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Legutóbbi hozzászólások