Szerző: Kammerer Edina | 2019. november 14. | 30 napos párkapcsolati kihívás
“A társam nem azért van, hogy kielégítse a vágyaimat“ (Chuck Spezzano)
Miről szól a mai napi feladat? A kapcsolatunk eleje mindig csodálatosan indul, azt hisszük, hogy megtaláltuk azt az embert, akitől mindent megkapunk, amire szükségünk van. Ez egy varázslatos ragyogás, s ha mégsem ez történik, hamar pokollá válik a kapcsolat.
Az egyik legnagyobb tévhit az a feltételezésünk, hogy a párunknak a dolga úgy gondoskodni rólunk, mint az édesapánknak vagy édesanyánknak. Ha elvárjuk Tőle, hogy mindent megadjon, amire szükségünk van, akkor lehúzzuk ezt a kapcsolatot, mert akár megadja, akár nem, minden rossz érzésünkért őt fogjuk hibáztatni.
Ha valamilyen szükségletünk nincs kielégítve, azt fogjuk várni tőle, hogy áldozatot hozzon értünk, azért, hogy gondoskodjon rólunk. Éppen ezért, bármit is tesz meg a társunk, sosem leszünk elégedettek. EGY KAPCSOLATNAK NEM EZ A CÉLJA!
Egy kapcsolat célja a boldogság, ami nem függhet attól, hogy a társunk teljesíti-e a vágyainkat vagy sem. A boldogság forrása az, hogy mi magunk képesek vagyunk-e kapcsolatot teremteni, adni és kapni, megérteni és áthidalni a különbségeket, hogy a bizalom magasabb szintjén éljük meg a kapcsolatunkat.
Feladat:
Vizsgáld meg a viselkedésedet a társaddal szemben (ha egyedül vagy, akkor emlékezz vissza a legutóbbi kapcsolatodra, vagy figyeld meg a legszorosabb emberi kapcsolatodat). Ha úgy érzed, hogy az ő célja, hogy megfeleljen az igényeidnek, akkor változtass a hozzáállásodon! Haladd meg ezt a hibát kettőtök között. Egyszerűen dönts máshogy. Vedd észre, hogy a társaddal közösen kell, hogy teremtsetek, hogy szabadon kapcsolódjatok, fontos, hogy egymással beszéljetek, ne mindenki a maga álláspontját mondogassa csak, hogy együtt haladjatok előre, együtt gyógyítsátok a sebeiteket, sérelmeiteket.
Záró gondolatok:
Amikor azt várjuk a másiktól, hogy kitaláljuk azt, amire gondolunk, az egy zsákutca. Ha azt várjuk a másiktól, hogy kitalálja a gondolatainkat, mert már ezerszer céloztunk rá, az egy másik zsákutca. Ha azt várjuk a társunktól, hogy ő oldja meg a gondjainkat, amik bennünk okoznak feszültséget, az egy zsákutca. Ha te olvasod ezeket a sorokat, te tudsz változtatni. Ha neked nem tetszik, ahogyan a kapcsolatotok működik, Te tudsz változtatni. Ha hiteles vagy abban, ahogy élsz, ahogyan változol és ahogyan hozzáállsz a társadhoz, Ő is változni fog. Ha nem vállaljuk el a felelősséget a kapcsolatunkért és nem akarunk felnőni, nem fogjuk tudni megtölteni élettel és szeretettel a közöttünk tátongó űrt.
A 30 napos kihívást Chuk Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem című könyve alapján, valamint a saját tapasztalatimból és az egyéni párkapcsolati tanácsadásokból és gyógyításokból származó gondolatokból állítottam össze.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden más jellegű terjesztése engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. augusztus 09. | Angyali üzenetek
A legtöbb embernek annyira szegényes a kapcsolata az édesapjával, hogy emiatt saját férfi részéhez nehezen fér hozzá. A test genetikai kódolása ellenére a női és férfi oldal egyaránt megtalálható mindenkiben. Az emberi történelem ezen szakaszában a nőiesség felfelé törekszik, tudatossá kívánja tenni a létezését. Ám ebben a mozgásban érdemes figyelni a harmóniára. Az egyensúlytalanság veszélye akkor következik be, amikor hagyjuk, hogy a nőies rész felülkerekedjen a férfi oldalunkon, pedig egyenrangúságra van szükség az egyensúly megtartásához és a fejlődéshez. Az apaseb fogalma az ipari forradalom kapcsán merült fel először. Ekkor kerültek ki az apák a családból. Amikor még megvolt a teljes férfihatalom világa (a patriarchális társadalomban) akkor sem tudtak jól bánni többnyire a valódi férfi erejükkel, mert hiányzott a tudatosság és a felismerés, hogy mire képesek valójában.
Sokunk vér szerinti édesapjának felnőtté válása nagyon nehéz volt. Ebben az átmeneti időszakban a társadalom elutasította a férfit érzelmileg és számtalan burkolt módon bántotta, ha bármilyen emocionális reakciót adott. Ez az átmeneti szakasz megrémítette talán a te édesapádat is, akinek nem volt lehetősége megérteni az emberi civilizációban bekövetkezett felfordulást. Annyit tudott csak, hogy a férfiasságát elutasították és idegennek, valamint sokszor elfogadhatatlannak bélyegezték. Ennek ellenére mégis férfiassága adta meg identitásának nagy részét. Mivel nem tudta, hogy kihez forduljon, maga felé fordult az önutálat bizonyos formájával. Elcsüggedt, összetört a szíve.
Elhatárolta magát tőled és testvéreidtől, abban a ködös reményben, hogy így megmenthet titeket saját magától. Értéktelennek érezve magát, folytatta a család ellátását. Nem volt meg a kulcsa a saját értékeihez, miszerint egyszerre a Teremtő gyermeke, ugyanakkor számos tekintetben a család védelmezője is. Ezért van az, hogy talán szenvedtél édesapád karjai között. Nem ismerte és nem tudta elégséges mértékben kimutatni a szeretetet. Pedig az a férfi, aki önmagában felismeri a Teremtőt, ráébred arra, hogy egyszerre van benne jelen a teremtő, alkotó, erős, felelősségvállaló, valamint a szerető szívű, gyengéd, megtartó, gondoskodó minőség.
Talán az apa szeretetének hiányában bátor erőfeszítéssel újraszervezted az életedet úgy, hogy megmutasd túléled nélküle is, s talán eléred így, hogy apukád büszkesége rád ragyogjon. Nem mertél szembe nézni a félelmetes igazsággal, hogy édesapád nem tudott úgy szeretni és nem tudott úgy ellátni Téged, ahogy te az remélted. Ezzel mélyül el a fájdalom az apasebben.
Sok tekintetben a jóváhagyását kerested, végül pedig kimerülve és elgyötörve az erőlködéstől “üres kézzel” távoztál. Most elfordulnál azon kísérletektől, hogy megfogd a megfoghatatlant. Látod már, hogy édesapád annyira értékelt, amennyire képes volt, de képtelen volt azt szavakba önteni? Ez a társadalmi átalakulás természetéből is adódott, amely leértékelte a férfiakat és nem tanította meg őket arra, hogyan fejezzék ki szeretetüket gyermekük iránt.
A férfi önbecsülésében ez a teher arra késztette, hogy azt higgye, hogy neki nincs helye az életedben. Ehelyett inkább édesanyád gondjaira bízott, aki szintén bizonytalan volt abban, hogy vajon hol van az ő helye a világban. Te pedig, keresve a jóváhagyásukat, a melegség és a szeretet biztos bázisát, feltétezted, hogy valami hibát követtél el, hiszen máskülönben biztos megnyerted volna a szeretetüket és helyeslésüket. A gyógyulás útja, ha meg tudsz bocsátani magadnak is, és édesapádnak is.
Azért fontos, hogy begyógyítsd az apasebet, mert az édesapa férfi minősége határozza meg azt, hogy hogyan tudsz a környezeteddel kapcsolódni. Ő a stabilitás, önbecsülés és magabiztosság kialakításában segít. Fontos szerepe van az életünkben a nagypapáknak is, ha az édesapa hiányával nem tudunk megbirkózni. A nagyapa – bár ez furán hangozhat – az életigenlés szimbóluma. A halál közelsége mindig közelebb visz az élet értékeléséhez. Így, ha a nagyapa, aki jelen van az unokája életében – ő volt előtte férfi és apa – úgy tudja szeretni az unokáját, hogy az a gyermek abban a biztos tudatban nő fel: valakinek ő jelenti az élete értelmét. A nagyapa önmagáért szereti, így nem kérdőjelezi meg a szerethetőségét.
Az apaseb hatására a következőket kérdőjelezzük meg magunkban:
🔹 Van-e helyem a világban?
🔹 Elég értékes vagyok-e?
🔹 Látható vagyok-e a világ számára?
🔹 Szerethető vagyok?
🔹 Megérdemlem az anyagi biztonságot?
🔹 Ha erősnek mutatom magam az már agresszió?
Hogyan gyógyítsuk felnőttkorban az apasebet?
🔸 Nézz rá az édesapád iránti valódi érzéseidre. A megbocsátáshoz el kell engedned a fájdalmat, amit okozott. Az elengedés olyan, mint a gyász, el kell gyászolni mindazt a veszteséget, ami ért, hogy tovább tudj lépni.
🔸 Vedd fel a kapcsolatot a belső gyermekeddel, aki megsérült ebben a kapcsolatban.
🔸 Térképezd fel az apai hitrendszeredet. Mi az, a amit megtartasz belőle?
🔸 Engedd el azt az elvárást, hogy édesapád egyszer olyanná válik, mint amire vágysz.
🔸 Ha van rá lehetőséged, akkor találj egy semleges kommunikációs teret vele, amiben nincs konfliktus. Ez lehet egy közös hobbi, érdeklődési kör, amin keresztül tudtok kapcsolódni, és nem dolgoznak a sérelmek benned.
✨Menj az örökkévalóság irányába örömteli szívvel, tudva azt, hogy szellemi szüleid mindig szeretni fognak és várnak haza. Ha nincs más, amibe kapaszkodni tudsz, akkor ez legyen az erő a szívedben, nem vagy egyedül! Az angyalok vigyáznak rád és mindig várják, hogy kapcsolódj velük. ✨
👉Ha szeretnéd az angyaloddal felvenni a kapcsolatot, ez a meditáció segíthet neked: GYÓGYULÁS AZ ŐRANGYALODDAL ÉS SZÍVANGYALODDAL
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.
A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. augusztus 09. | Angyali üzenetek
Amikor behunyjuk a szemünket és elalszunk, a lelkünk kiszabadul a földi élet korlátai közül és az Ég felé veszi az útját, hogy feltöltődjön és emlékezzen. 🙂 Ezek az éjjeli utazások enyhülést és megváltást jelentenek mindannyiunk számára. Segítenek, hogy eltávolodjunk a gondoktól és egy olyan esélyt adnak, hogy messzebbről tudjunk ezekre a problémákra tekinteni, és más szemmel lássuk az életünket.
Így ezek az utazások nagyon fontosak mindannyiunk számára. Ezek alatt az utazások alatt nem érhet baj bennünket. Amíg a test pihen, az angyalok kísérik a lelket. Megkönnyebbülünk reggel, amikor kiengedjük a visszafojtott nyomást, amit napon át generálunk magunknak. Enélkül az éjszakai “menekülés” nélkül az élet elviselhetetlenné válna.
Gyakran emlékezünk bizonyos részletekre ezekből az utazásokból, és sokszor gondolkodóba esünk, hogy vajon ezek az álmok mit jelentenek. Azonban még akkor is, ha nem tudunk visszaemlékezni pontosan arra, amit álmodtunk, vagy ami történt, mégis jól szolgálják a céljukat, hiszen egyrészt, mint egy szelep segítenek kiengedni a feszültséget a saját rendszerünkön belül, másrészt ezek alatt az éjszakai utazások alatt tudatosan és természetesen tudjuk megélni az isteni részünket.
Ezek az utazások lehetőséget adnak, hogy előítélet és ítélkezés nélkül tapasztaljuk meg az isteni természetünket. Ilyenkor nyitottak vagyunk, s csak, amikor felébredünk kezdünk el “logikusan” gondolkozni arról, hogy egy élmény mennyire volt valóságos, vagy mit is üzen az a helyzet, amit átéltünk. Mégis, a logikus gondolkozás, vagy az elme ellenállása mellett a tapasztalat megmarad a tudatalattinkban.
A Felsőbb Én minden éjszaka tanújává válik az univerzum szépségének, s ezáltal feltöltődik egy újabb földi napra. Ezeknek az utazásoknak köszönhetően az alvás felfrissít és teljesen kipihenten ébredünk. Amikor csatlakozunk alvás közben az angyalainkhoz, ők mindig tárt karokkal várnak bennünket és beleolvadunk az ölelésükbe. Napközben nem mindig tudjuk a tudatos részünkkel befogadni az angyalok szeretetét és üzenetét, és amikor napközben szeretetre áhítozunk, akkor éjszaka alvás közben tudjuk azt befogadni, mert akkor vagyunk a legnyitottabbak erre.
Az alvás legnagyobb értéke, hogy találkozhatunk az angyalainkkal, és így esélyt kapunk arra, hogy megtapasztaljuk az élet legnagyobb csodáját – a szeretetet – érezni, magunkba szívni, feltöltődni vele és emlékezni arra, hogy kik vagyunk valójában, honnan jöttünk, hova tartunk, hogy mi a szent eredetünk.
Amikor egy felfokozott életet élünk, amikor nagyon sok inger ér bennünket napközben, akkor nem tudunk mindig pihentetően aludni. Pár éve felkerestem egy dietetikust, hogy segítsen a táplálkozásom beállításában. Remek tanácsokat kaptam tőle, majd hozzátette, hogy a szervezetemnek több alvásra lenne szüksége, mert ez a pörgés, amiben vagyok, túl hajszolttá tesz. Nem akartam altatót beszedni, bár egy gyógynövényes készítménnyel próbálkoztam, de tőlem nagyon életidegen, hogy beszedek valamit, és majd jobb lesz. Abban hiszek, hogy hatalmamban áll meggyógyítani magamat és elérni önmagamban a teljesség állapotát. Próbálkoztam a teával is, de mindig felkeltem éjszaka, hogy kimenjek a wc-re, és olyankor már nehezen aludtam vissza.
Az angyalok segítségét kértem, hogy újra vissza tudjak térni ahhoz a korábbi állapotomhoz, amikor még békésen aludtam éjjel. Az első sugallat a lassulás volt, aztán pedig a napi rutin átalakítása, majd pedig a forró víz lazító hatása. Először nem nagyon értettem, hogy hogyan kellene lelassulnom és hogy ez hogyan fog bármit is befolyásolni, de aztán küldtek egy embert az életembe, aki megmutatta a lassulás szépségét. Vele el tudtam sajátítani azt, hogy mit jelent pihenni, lazítani és elengedni dolgokat. Először csak akkor ment, ha ő is ott volt velem, ma már akkor is megy, ha nincs mellettem. A változás nem azonnal jött, hónapokig kísérleteztem, mire rájöttem, hogy mit is akarnak pontosan üzenni az angyalok, de mostanra már megértettem, és sikerül is megélnem a napokat máshogyan, így az éjszakai alvás is átalakult, s újra töltődöm.
Megértettem az angyali üzeneteken keresztül az alvás jelentőségét, és most már máshogy állok ehhez a témához. Sok olyan dolognak tulajdonítunk jelentőséget, aminek nem kellene, és az igazán fontos dolgokat, amik egy jó élethez kellene, azokat pedig észre sem vesszük. Az alvás természetes számunkra, nem pedig egy kincs, nem gondolunk arra, hogy egy fantasztikus gyógymód, hanem csak mechanikusan minden éjjel újra és újra történik velünk. Pedig a pihentető alvás a pszichénket megerősíti és az idegrendszert is nyugtatja. Nagyon sok múlik azon, hogy mennyire tudunk mélyen aludni.
Ha szeretnéd az angyaloddal felvenni a kapcsolatot, ez a meditáció segíthet neked: GYÓGYULÁS AZ ŐRANGYALODDAL ÉS SZÍVANGYALODDAL
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.
A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 30. | Angyali üzenetek
Mindannyian halljuk az Égi útmutatást. A hang a szívünkön, a megérzéseinken keresztül érkezik. Számomra az nagyon fontos, hogy ne csak halljuk, hanem tudjuk is elfogadni ezeket az útmutatásokat, és megtanuljunk bízni önmagunkban, s az Angyalok szeretetében. A félelem, hogy nem merjük követni ezeket az útmutatásokat, az nem más, minthogy elveszítjük a kontrollt. Hiszem, hogyha valakinek van egy stabil önismerete, van benne hajlandóság a fejlődésre, jól le van földelve, akkor ezeket az angyali üzeneteket be tudja építeni az életébe, a hétköznapjaiba.
A megbocsátás egy olyan téma, amelyről sokan írtak már, nincs egyetlen recept, ami biztosan és tökéletesen segítené ezt a folyamatot. De miért olyan fontos a MEGBOCSÁTÁS? Mert ezzel vége szakad a szenvedés, amely a magunk és mások iránt érzett düh el nem engedéséből fakad. A megbocsátás kiengedi a düh-vel telített levegőt a tüdőnkből, ami a bánat/szomorúság szerve. Ha tele van ez a terület szenvedéssel, elveszítjük az örömöt az életünkből.
Amikor valami rossz, vagy nehéz dolog történik velünk, akkor a tudatunkba bezárjuk ezt a történetet, és rázárjuk a szenvedést. Ez a szenvedés elkezd belülről marni, elkezd megbetegíteni, és azzal, hogy sokszor ragaszkodunk a fájdalomhoz, a szenvedéshez, nem tudunk gyógyulni, nehézzé válik a létezésünk. Minden ragaszkodás szenvedés. Megköti a tudatunkban a különböző elmeállapotokat, s ezeket helyezi az életünk/működésünk középpontjába. De ebből az állapotból csak egy boldogtalan élet fakadhat.
A megbocsátás megszabadít ezektől a félelmektől, fájdalmaktól. Szabaddá válni azt jelenti, hogy eltűnik belőlünk az ítélet, sem magunkat nem bíráljuk többé, sem pedig másokat. Megértjük, hogy a különböző helyzetek hogyan tanítottak bennünket, de az önszeretet annyira fontossá válik számunkra, hogy annak mentén önmagunkat választjuk, azt választjuk, hogy jól akarunk lenni. Az ítélkezésekkel együtt járó megbocsátás nem tud hatásos lenni.
Amikor elkezdtem az Őrangyalommal tudatosan kapcsolódni, nagyon sokat tanultam tőle/általa a szeretetről és a megbocsátásról. Egy hosszú folyamaton keresztül tanultam meg, hogy hogyan elengedjek el bizonyos helyzeteket, hogyan adjam át az irányítást, hogyan bízzak meg az Égi gondviselésben, hogy minden úgy alakul majd, ahogy az érintettek számára az a legmegfelelőbb. Így nem kell, hogy egy helyzet felett én ítélkezzek, nem kell, hogy börtönbe (a tudatomba) zárjak bizonyos embereket és helyzeteket, akár elkövetők, akár áldozatok. S így magamnak sem kell egyikké sem válnom, szabad maradhatok.
Amikor ráébredünk a bennünk lévő gyógyító erőre, ráébredünk az alázat valódi természetére. Amikor megszületik bennünk az alázat, (ami csak tényleg valódi lelki erőből tud fakadni), készek vagyunk arra, hogy félreálljunk (akár önmagunk útjából) és átadjunk bizonyos helyzeteket az angyaloknak, a sorsnak, a teremtőnek, annak a hatalmasabb erőnek, amiben/akiben hiszünk. A hajlandóság, hogy felhasználjuk a gyógyulásért ezt az ösztönző erőt, ez jelenti magát a MEGBOCSÁTÁST. Nem azért bocsátunk meg, mert valaki azt mondja, hogy ez jobb lenne nekünk, hanem azért, mert meg TUDUNK bocsátani. Nem azért bocsátunk meg, mert nyerünk általa, vagy veszítünk általa, hanem azért, mert meg tudunk bocsátani a pszichés jólétünk érdekében.
Ez jelenti a végtelen és határtalan erőt, hogy megvan bennünk a képesség a megbocsátásra. A megbocsátás velünk, magunkkal kezdődik. Mindannyian nagyon sok olyan dolgot hurcolunk magunkban, amelyek megítéltünk, s amelyek megbocsátásra várnak bennünk. Ezek visszahúznak, s nem tudunk szabadon szárnyalni, nem tudunk emelkedni, mert a nehéz vibráció visszahúz. De ez az út vezet bennünket a gyógyulás útján, hogy ezeket a múltbéli sérelmeket fel tudjuk oldani, és meg tudjunk bocsátani magunknak, hogy valamit megtettünk, vagy éppen nem tettünk meg.
Nekem az szokott segíteni, hogy arra gondolok, hogy akkor, amikor az a helyzet történt, a tudásomhoz és körülményeimhez képest az akkor számomra elérhető legjobb válaszreakciót adtam. Ma már sokkal többet tudok a világról és magamról is, és ma már máshogy döntenék. De annak a helyzetnek a hatására is lettem az, aki ma vagyok. Így úgy tekintek rá, hogy az a helyzet a tanulásomat, a fejlődésemet szolgálta. Amikor döntenem kell, hogy milyen utat választok, mindig felteszem a kérdést magamnak, amit az angyalomtól tanultam: “A gondolataim, szavaim, tetteim a szeretet kisebb vagy nagyobb tudatosságához járulnak-e hozzá?”
A megbocsátás sokszor nem könnyű nekünk, embereknek. Azonban mind képesek vagyunk rá. Érdemes megtalálni magunkban azt a kapcsolatot, azt a teret, ahol ez meg tud történni. Ezt nem másokért tesszük, hanem saját magunkért, a saját boldogságunkért. Az életet nem tudjuk kiszámítani, hogy mi miért történik, ezért amit tehetünk, hogy megpróbálunk minden nap jobbá válni annál, akik tegnap voltunk. Erre a fejlődésre figyeljünk, ebben van a változás, s ebben van az a szeretet, amire szükségünk van arra, hogy egy szeretetteljes életet éljünk. Ha úgy érzed, hogy ebben segítségre van szükséged, ajánlom az ITT lévő online meditációt, amely segíthet abban, hogy kapcsolódj az Őrangyaloddal.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.
A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 08. | Lélekcseppek
Emberekkel foglalkozom és nap, mint nap találkozom az örök dilemmával, az eszemre vagy a szívemre hallgassak? Számomra a legérdekesebb ezekben a beszélgetésekben, hogy a legtöbb esetben a vendégeim teljesen összekeverik a kettőt. Gyakran hallom, ha ezt tenném, akkor a szívemre hallgatnék, de az nagyon fájna. Kívülről, amikor nem vagy érintett a kérdésben, persze sokkal könnyebb meglátni azt, hogy ez egy illúzió. Ilyenkor is az elme dönt, csak álcázza magát. 🙂
Nem is olyan könnyű elválasztani a hétköznapi életünkben azt, hogy éppen mi motiválja a döntéseinket. Sokszor gondoljuk azt, hogy a szívünk szavát követjük, pl. egy szerelemben, és ha ez az út gyötrődéssel van kikövezve, akkor levonjuk azt a téves következtetést, hogy ha a szívemre hallgatok, akkor az fájdalommal és szenvedéssel jár. Így máris belesétáltunk az elménk állította csapdába és azt gondoljuk, hogy jobban járunk, ha ésszel éljük az életünket és máris elvágtuk magunkat a belső éltető Forrástól.
Amikor a szívünket követjük, az nem fájhat! Az a változás fáj, amely kiránt minket a mozdulatlanságból és azokból a helyzetekből, amelyek már ellenünk dolgoznak. Az fáj, hogy nem tudjuk kontrollálni, hogy a lábunk hol ér talajt, és ez megriaszt. Az fáj, hogy a megszokást felcseréljük arra, hogy jól akarom érezni magam! De nem a szív fáj! És amint meglépjük ezeket a változásokat az életünkben, hirtelen megérkezünk abba az állapotba, ahol jó lenni! Ahonnan az ember nem akar elmenekülni és ezt a menekülést hétköznapi, rutinszerű cselekvésekkel álcázni. Megérkezünk abba az állapotba, hogy jó érzés a bőrünkben lenni és jó élni! Ez a szív szava. A szívünk ide akar folyamatosan eljuttatni bennünket!
A lelkünk pontosan tudja, hogy van egy olyan Tér, ami egy nálunk sokkal hatalmasabb Erő tere, és ott béke, fény és nyugalom van. A lélek folyamatosan összeköttetésben van ezzel a gyógyító térrel, és ide akar eljutni, és erre ösztönöz bennünket, hogy vállaljuk ezt az utazást! A belső békébe való megérkezést. Ez egy módon érhető el, ha a szívünkre hallgatunk és követjük azt.
Honnan tudhatjuk, hogy a szívünkre hallgatunk-e vagy sem? Egyszerű. Ha döntés helyzetbe kerülsz, tedd fel a kérdést: Mit tenne a szeretet? S tudni fogod a választ. A szeretetben nincsenek jelen az egó játszmái, a tiszta szándék vezérli és az egyetlen olyan ösvény, amelyet érdemes követnünk! Minden pillanatban meg kell hoznunk ezt a döntést, gyakorolnunk kell, ha nem jön magától a válasz, és így egyszer csak megérkezünk abba a kitágult tudatállapotba, hogy már önmagunk szeretete miatt is ezt választjuk! Mert nem akarjuk többé saját magunkat bántani, mert már fontosak lettünk önmagunk számára! Önmagunk szeretete az élet szeretete! Ezért érdemes embernek lenni és ezért érdemes élni!
Nemrég olvastam valahol, hogy ha nem tudsz dönteni két út között, dobj fel egy érmét és közben figyeld magad, hogy miért szurkolsz legbelül, hogy melyik út legyen a véletlen kegyeltje. 🙂 Mert mélyen bennünk mindig ott van a válasz, de amikor a kétség a közelünkbe férkőzik, az elme elkezd összezavarni. Amikor ez történik, túl nagy a zaj a fejünkben, s túlságosan is eltávolodtunk a lélek csendjétől, a szív erejétől, s elhittük, hogy “kevesek vagyunk” vagy “nem vagyunk elég jók” a változáshoz. Ahol a kétség, ott az egó. Ha szívből szeretnénk élni, vállalnunk kell azt a kockázatot, hogy nem arra megyünk, ami logikus, észszerű, vagy, ahol az “így szoktuk van”, hanem arra, amerre a boldogság vár bennünket.
Nem minden embert ugyanaz tesz boldoggá, ezért nem mindenkinek ugyanaz az útja. Én is tudom a saját életemből, hogy ezek nem mindig annyira egyértelmű dolgok. Ilyenkor meg kell állni, és csak figyelni. Megfigyelni dolgokat, olyannak, amilyenek. Nem hozzátenni, nem elvenni, csak figyelni. Nekem ez szokott segíteni. Ha picit hátrahúzódom, eltávolodom és figyelek. Figyelek arra, hogy mit tenne a szeretet? 🙂
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Legutóbbi hozzászólások