Szerző: Kammerer Edina | 2019. november 14. | 30 napos párkapcsolati kihívás
“A megbocsátás megváltoztatja a nézőpontunkat.” (Chuck Spezzano)
Miről szól a mai napi feladat? Amikor megbocsátunk valakinek, akkor az felszabadít a megrögzöttségünkből. Amikor én először csináltam ezt a feladatot, arra gondoltam, hogy ha szívből meg tudok valakinek bocsátani, annak milyen jó lesz, mert nálam be van zárva egy helyre, ahonnan nem engedem ki. Ehelyett arra kellett rájönnöm, hogy oda én voltam bezárva, az én energiáim voltak lekötve, az illető élte az életét függetlenül attól, hogy én képes voltam-e a megbocsátásra, vagy sem. Ez egy nagyon érdekes felismerés volt számomra. Én lettem szabadabb, én lettem könnyebb.
A megbocsátás felszabadít az áldozat szerepéből és azokból a helyzetekből, amelyek megkötnek. Amikor meg tudunk bocsátani valakinek, akkor megváltozik a nézőpontunk, mert ha valamit másképpen látunk, mint korábban, akkor az életünk is megváltozik eszerint az új nézőpont szerint. Minden gyógyulás arról szól, hogy megváltoztatjuk a nézőpontunkat, mert minden olyan helyzet, vagy tulajdonság, ami meggyógyításra szorul, az azért van, mert úgy, ahogy volt, nem volt jó, így lehetőséget kapunk, hogy egy más megvilágításban lássuk a dolgokat.
A megbocsátás abban segít, hogy fölé tudjunk emelkedni a nem működő dolgoknak, kapcsolatoknak, ne ragaszkodjunk a sértettségünkhöz, hanem lássuk meg a fényt, a változás lehetőségét. Sokan azt gondolják, hogy ha mindig megbocsátanak, akkor mindig az áldozat szerepében maradnak, és emiatt újra és újra kihasználják őket. A valódi megbocsátás azonban a kapcsolat jellegét változtatja meg, s ezen keresztül minket és a másik felet is. Amikor azt érezzük, hogy nincs kiút egy helyzetből, vagy ha valaki bánt minket, akkor arra van szükségünk, hogy megbocsássunk.
Minden probléma, nyugtalanság, figyelemelterelő cselekvés, látszatdolgok elkerülő jellegű viselkedési minták, mert félünk a változástól. A félelmeinket elrejtjük a bűntudatunk mögé, ami egy nagyon nehéz és megkötő rezgés. Nehezen tudunk szabadulni ebből a helyzetből és a rossz érzéseinktől és nem vesszük észre, hogy milyen változást hozna és mennyire gyógyítana bennünket a megbocsátást. A megbocsátás az, a mi segít megszabadulni a félelemtől és a bűntudattól. Látszólag a másiknak bocsátunk meg, de valójában saját magunknak.
Feladat:
Ma nézd végig a kapcsolataidat abból a szempontból, hogy miben szenvedsz hiányt és milyen konfliktusos helyzeteid vannak. Ezeken a területeken zsákutcába jutottál és nem mersz továbblépni. Nézd meg a betegségeidet és a sérelmeidet – mindegyik mögött meghúzódik egy helyzet, amikor úgy döntöttél, hogy nem tudsz megbocsátani valakinek. Szánj egy kis időt a betegségek, testi tünetek megértésére. Tudatosítsd, hogy minden probléma hátterében valamilyen kapcsolat áll, s bár úgy tűnhet, hogy sok esetben a másikról szól, végső soron mégis belőlünk tükröz vissza valamit.
Ma gyakorold tudatosan a megbocsátást akár egy emberrel, akár egy helyzettel kapcsolatban. A következő megerősítést használd bátran: “Ebben a helyzetben megbocsátok neked ……………. (a személy neve), így én is szabad leszek. Ebben a helyzetben ……………. (nevezd meg a helyzetet) megbocsátok, így én is szabad leszek.” Az a pillanat, amikor teljesen őszintén kimondjuk ezeket a mondatokat elegendő ahhoz, hogy felszabadítson bennünket.
Záró gondolatok
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy mindenkinek hagyom, hogy átgázoljon rajtam, vagy elfogadom a viselkedését, ami számomra romboló vagy destruktív. A megbocsátás arról szól, hogy észreveszem, hogy eltávolodtam önmagamtól, nem szerettem magamat az adott területen, s ezt mutatja meg nekem az adott személy vagy helyzet. Nem az a cél, hogy azt higgyük, hogy mindent el kell fogadnunk, mert úgy jó, ahogyan van, hanem az, hogy felismerjük, megbocsássunk és változtassunk.
A 30 napos kihívást Chuk Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem című könyve alapján, valamint a saját tapasztalatimból és az egyéni párkapcsolati tanácsadásokból és gyógyításokból származó gondolatokból állítottam össze.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden más jellegű terjesztése engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. november 14. | 30 napos párkapcsolati kihívás
“Minden olyan viselkedésforma, ami nem szeretet, az a szeretet igénylése“ (Chuck Spezzano).
Miről szól a mai napi feladat? Figyeld meg azokat a viselkedésformákat, amelyeket magad körül tapasztalsz. Figyeld meg, hogy melyik szeretetteljes és melyik nem az? Amelyik viselkedésben azt tapasztalod, hogy nem a szeretetből fakadnak, arról azt kell tudnod, hogy azok az úgynevezett szeretetkérő viselkedésformák.
Ha egy viselkedés kifejezetten ellened irányul, akkor tudd, hogy az illetőnek, aki “támad”, kifejezetten a Te szeretetedre van szüksége. Ezekben az esetekben, ha a viselkedésedet át tudod úgy alakítani, hogy nem egy védekező álláspontot veszel fel, hanem úgy közelíted meg az adott helyzetet és személyt, hogy adsz neki valamit (szeretetet, türelmet, figyelmet, megengedést, stb.), akkor támadóból szövetségesre lelsz benne.
Ha valaki megtámad téged a jelenben, s nem követed az emberi játszmák energiaszerzésre irányuló szerepeit, akkor a jövőben ő hűséges lesz hozzád jóban-rosszban. DE most neki van szüksége szeretetre.
Vannak olyan emberek, akik meg fogják tartani a maguk kis játszmáit, mert szükségük van újra és újra arra, hogy átéljenek valamit. Van, aki sokáig nem tud szabadulni a fásultságtól, a lustaságtól, van, aki az ellenségeskedéstől, az ítélkezéstől. Ilyenkor jusson eszedbe az, hogy milyen nehéz egy ilyen helyzetben lenni, milyen rossz beleragadni, s ezt az állapotot tekinteni valóságnak. Emlékezz arra, hogy amikor hasonló helyzetben voltál, te milyen “segélykérő” mechanizmust működtettél, milyen volt a te segélykiáltásod, s talán ráébredsz, hogy szóval te magad sem tudtad sokszor kifejezni azt.
Tudatosítsd, hogy aki Téged támad, ő is segítséget kér, valójában segítségért kiált, s a szeretetedre van szüksége, de nem képes szavakkal kifejezni, lekommunikálni azt. Ha elcsendesedsz, pontosan fogod tudni azt a környezetedben, hogy ki az, akinek a “kérését” meg kell hallgatnod, ki az, aki felé el kell indulnod, hogy támaszt és segítséget nyújts neki. A párkapcsolatodban figyeld a társad viselkedését, és próbálj szeretettel és türelemmel fordulni felé. Próbáld meg azt megérteni, hogy mi készteti valójában őt erre a viselkedésre, mi az, amitől valójában megijedt?
Feladat:
Gondolj arra az emberre, aki a legtöbbet támad téged az életedben. Képzeld magad elé, hogy most itt van, és hogy közeledsz felé megértve azt, hogy a támadása valójában egy segítségkérés volt. Vajon milyen segítségre van ennek az embernek szüksége? Hogyan segíthetnél neki? Hogyan reagálnál ösztönösen a kérésére? Felhívnád? Írnál neki? Megölelnéd? Beszélnél vele?
Ha segítesz ennek az embernek, ráébredsz, hogy Ő az, aki tudja a választ a te problémádra. Nem biztos, hogy most, lehet, hogy a jövő egy pontján. Lehet, hogy ez nem egy közvetlen megtapasztalás lesz, hanem a saját elméd egy része vetítődik ki, amelyet ez az ember tükröz vissza. Ha rajta segítesz, magadon is segítesz.
Záró gondolatok
Minden belőlünk indul ki, semmi nincs rajtunk kívül. Ha úgy érezzük, hogy nem működik jól a kapcsolatunk, ha úgy érezzük, hogy hiányzik belőle valami, de szeretnénk meggyógyítani, mert fontos nekünk a másik, akkor még ma kezdjük el a belső munkát. Ha nincs párkapcsolatunk, akkor is csináljuk végig, általában az emberi kapcsolatainkra levetítve, mert ha azokat rendbe tesszük, akkor meg tudunk nyílni egy boldogabb kapcsolatra.
Ne várjunk arra, hogy majd a másik ezt vagy azt csinál, amitől én boldogabb leszek. Ez nem működik, ha Te vagy az, aki elégedetlen vagy, akkor ezt az elégedetlenséget te tudod megszüntetni. Tedd meg magadért, a saját boldogságodért!
A 30 napos kihívást Chuk Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem című könyve alapján, valamint a saját tapasztalatimból és az egyéni párkapcsolati tanácsadásokból és gyógyításokból származó gondolatokból állítottam össze.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden más jellegű terjesztése engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 16. | Kapcsolatok vonzásában
Most, hogy túl vagyok az első párkapcsolati gyógyító napon, rengeteg bölcsességgel és szeretettel lettem gazdagabb. A legmegindítóbb az volt számomra, hogy a nehézségek közepette a párok érezték a hívást és akartak tenni azért, hogy meggyógyítsák a kapcsolatukat.
A saját életemből is tudom, hogy egy hét éves kapcsolatba nagyon nehéz visszahívni a romantikát és nem könnyű újat mutatni. Azt tapasztaltam meg ezen a csodálatos napon, hogy mindenki újdonságra vágyik és párkapcsolataink legnagyobb „ellensége” Hollywood. A legtöbbünkben él egy illuzórikus, romantikus kép a szerelemről, amelyet a filmvásznon látunk, csodálatos megismerkedések, érzelmes férfiak és megértő nők, és persze a happy end. De azt már nem látjuk a vásznon, hogy milyenek a tökéletes pár hétköznapjai. Amikor már nem zeng a harsona a fülükbe, amikor nem szól a zene az utcán, amikor sétálnak, amikor már nincs tűzijáték, csak ők ketten vannak, túl a lila ködön, csupaszon egymásnak a hétköznapokban.
Ahelyett, hogy elfogadnánk és szeretnénk azt, amit a hétköznapokban megélünk a párunkkal, ahelyett arról álmodunk, hogy jön egy tökéletes férfi, aki kitalálja minden gondolatunkat. Bárcsak mindannyian felismernénk, hogy a számunkra tökéletes férfi mellettünk van, és ahelyett, hogy arra várnánk, hogy ő találja ki, hogy mit szeretnénk, megmondanánk egyszerűen, praktikák nélkül. Valamiért azt az embert vonzottuk be az életünkbe, akivel párkapcsolatban élünk, ahelyett, hogy folyton kifelé tekingetnénk, hogy „mennyivel zöldebb a szomszéd kertje”, megértenénk azt, hogy ez az ember azért van jelen az életünkben, mert a jelenlegi minőségünkhöz, amit szeretnénk megfejlődni, Ő passzol a leginkább. Nos igen, ha ez nem igazán tetszik, akkor ismét lehet befelé figyelni, hogy vajon mivel hívtam meg az életembe.
Mindannyiunk körül van egy finom energiaburok, ami tele van a mi energiáinkkal. Ezek az energiamezők gyakran korábban találkoznak, minthogy mi a fizikai síkon megismernénk egymást. Azt hiszem, hogy egymás energiáiba szeretünk bele, nem pedig a másik külsejébe. Lehet, hogy az elménket az vonzza, de a lelkek találkozása már régen eldöntetett, már azelőtt, hogy jelenlegi bőrünkbe belebújtunk volna. Amikor két lélek megnyílik arra, hogy találkozzanak, elkezdik hívni egymást, és a sors addig szövi a hálóját, mígnem egyszer csak a két szempár egymásba ér.
Nekem az a tapasztalatom, hogy nem zúgnak a harangok, nem repkednek lepkék, nem fúj a szél, miközben ragyogóan süt a nap, hogy a hajam táncot járva hívja a másikat, hanem egyszerűen egy mély pillantásban megérkezünk a nem hivalkodó, csendes, és csodálatosan harmonikus együttlétbe. Volt, amikor zúgattam a harangokat magam körül, amikor olyan színesre rajzoltam egy történetet, hogy már a színek elvakítottak, annyira felfújtam egy szerelem képzelt világát, hogy törvényszerű volt, hogy kidurran, s ez a durranás engem is megsebez. Az elmém átvette az irányítást és olyan vágyak nyomába eredtem, amelyben nem számított a valódi érzelem, csak az, amit akartam.
Ma már sokkal többet ér számomra a valóság, mert gyönyörű, kiszámíthatatlan és tele van élettel. Ahogyan a hétköznapjaink is tele van kettőnk fantasztikus energiáival, ne engedjük ezeket elveszni, ne mondjuk le az élet élvezetéről azért, mert már régóta együtt vagyunk, vagy mert vannak pl. gyermekeink, akiknek mindent oda akarunk adni magunkból. Az élet élvezete alatt azt értem, hogy egy párnak szüksége van a romantikára, a flörtre, az apró meglepetésekre, az egymással töltött minőségi időre. Ha ezt kivonjuk az életünkből, akkor csupán robot módjára éljük az életünket, s lemondunk arról a lüktetésről, pulzálásról, amitől érezzük, hogy élünk, s amiről tudjuk, hogy a másikkal összetart. Ne hagyjuk, hogy a bensőséges kommunikációt felváltsa a technikai egyeztetés, hogy mi lesz a vacsora, vagy ki hova megy kiért, és mit csinál.
Természetesen vannak olyan kapcsolatok, amelyek menthetetlenek már, hiszen annyira eltávolodott a két lélek egymástól, de ha azt érezzük, hogy van a kapcsolatunkban még szikra, akkor tegyünk érte!!! Gyógyítsuk meg! Ha visszagondolunk eddigi kapcsolatainkra, talán megtaláljuk mindegyikben ugyanazt a feladatkört, amin kapcsolatról kapcsolatra dolgozunk. Ha megértjük ezeket a törvényeket, amelyeket a kapcsolati dinamika mutat nekünk, ha megpróbáljuk a társunk szemén keresztül szemlélni önmagunkat, megértjük, hogy mi magunk sem vagyunk tökéletesek és tudunk mit tenni azért, hogy együtt boldogok lehessünk. Ma már az online térben nehezített pályán mozgunk a kapcsolatok világában. Ezt a világot meg kell tanulnunk a helyén kezelni. A megoldás mint mindig az, hogy befelé figyeljünk, ne pedig kifelé.Az online világ tele van “boldogabbnál boldogabb párokkal”, tökéletesen megkomponált fotósorozatokkal, és ezek tükrében már majdnem elhisszük, hogy a mi kapcsolatunk nem “elég jó”.
Amikor az már egy megkülönböztetés, hogy te az ikerlángoddal élsz-e vagy sem, találkoztál-e már vele, amikor elkezdünk hypolni, színesíteni, hazudni, hogy elfogadható legyen a külvilág számára a kapcsolatunk, akkor álljunk meg egy pillanatra. A romantikus filmek elhitetnek velünk olyan női és férfi ideálokat, olyan helyzeteket, amelyek teljesen abszurdak, de az elménk elkezd vágyni rá. Számomra egy kapcsolat fokmérője nem az, hogy egy fotón jól mutatunk-e együtt, hanem az, hogy tudunk-e együtt felhőtlenül nevetni, tudunk-e a hétköznapokban boldogan élni, tudunk-e közösen problémákat megoldani. Számomra ezek sokkal fontosabb értékek, mint az, hogy kívül meglegyen valami, ami nincs ott valójában.
Csak azt ne hidd, hogy én nem mentem keresztül már ezeken a fázisokon. Akartam én is valódinak láttatni már akkor egy kapcsolatot, ami még korántsem tartott sehol. Akartam, hogy mindenki lássa, hogy micsoda nagyszerű ember van mellettem, de mindezt még azelőtt, hogy igazán megismertem volna. De meg is jöttem ebből a zsákutcából, felfedeztem azt a részem, aki inkább kifelé próbál megfelelni, mint befelé keresni a boldogságot és az életet. A kollektív tudattalanból folyamatosan áramlik felén mindenféle tévhit, hiedelemrendszer, és ha vevők vagyunk rá, akkor össze tudunk kapcsolódni olyan dolgokkal, amelyek mérgezik a pszichénket. Saját magunkat tesszük boldogtalanná, és saját magunkat kötjük meg azzal, hogy irányítani próbáljuk az egyik legszentebb dolgot, a szerelmet.A szerelmet nem lehet irányítani. A párkapcsolatért lehet tenni, el lehet érni, hogy kibontódjon belőle valami egészen különleges. De azt mind tudjuk, hogy nem minden szerelemből lesz párkapcsolat. Azonban amelyikből igen, azt becsüljük meg és tegyünk minden nap azért, hogy a hétköznapok átitatódjanak ezzel az örömmel és boldogsággal. A monotonitás a kapcsolatok ellensége, míg a spontaneitás a lélek ajándéka. Használjuk bölcsen az üzeneteket, ne Hollywood-ból vegyük a mintát, hanem figyeljünk arra, hogy a lelkünk mit üzen.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. június 11. | Kapcsolatok vonzásában
Azt hiszem túl sok időt töltünk azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogy mit gondolnak mások. Ez sokszor lehetetlennek tűnő vállalkozás, mégis időt és energiát pazarolunk rá, és a legtöbb esetben még csak ki sem derül, hogy vajon igazunk volt-e vagy sem.
Olyan sokszor vetítjük ki a belső félelmeinket másokra, úgy teszünk, mintha ők gondolnák ezeket a dolgokat, pedig ezek belőlünk születtek meg, többet árulnak el rólunk, mint másokról. Sokszor még jelentéktelennek tűnő helyzetekben is attól tartunk, hogy mások mit gondolnak, gyakran még olyanok véleményét is számba vesszük, akik nem is állnak közel hozzánk, akinek a tényleges gondolatai (és nem vélt) elvileg nem kellene, hogy befolyásolja az életünket.
Mégis újra és újra belecsúszunk abba, hogy kifelé figyeljünk, ahelyett, hogy magunkra figyelnénk. Nem számít, hogy a másik mit gondol, csak abban az esetben, ha kimondja a szájával és ha olyan az illető, akinek a véleményére adunk. Ha nem teszi, akkor ne adjunk ennek energiát, mert ezeket a pillanatokat magunkból vesszük el. Ha érdekel, hogy mit gondol, akkor kérdezzük meg, de ezt nem tesszük, ne kezdjünk el elméleteket és teóriákat gyártani, mert ezek nem valósak. Egy olyan zsákutcába vezetnek, ahonnan nem olyan könnyű visszafordulni.
Egy párkapcsolatban, vagy egy kezdődő szerelemnél gyakran történik ez, nem tudjuk mit gondol a másik és ahelyett, hogy megkérdeznénk, kitalálunk valami “emészthetőt”, hogy jobban érezzük magunkat. Vagy kitalálunk valamit, amitől félünk. Ezzel csak az a probléma, hogy bennünk ez a kitalált gondolatsor rögzül, s talán mire kiderül az igazság, már nagyon messze járunk, és nem megyünk vissza, hogy korrigáljuk, mert túl sok mindent kellene törölni ahhoz, így elvész az igazság.
Az is előfordulhat, hogy egy munkahelyen valaki dühösebben válaszol, ha ez bánt bennünket, érdemes megkérdezni, hogy ez vajon nekünk szólt-e személy szerint, mert ahelyett, hogy azonnal magunkra veszünk egy ilyen viselkedést, lehet, hogy kiderül, hogy ez nem a mi személyünk ellen szól, hanem egy rosszul sikerült ébredés következménye.
Ne akarjunk mások helyett gondolkodni, ne akarjunk mások helyett érezni, mert ez nem megy, nem működik. Csak akkor működik, ha a belső csendből hangolódunk rá valakire, nem pedig a félelmeink, szorongásaink mentén. Magunkra figyeljünk, a saját gondolatainkra, a saját érzéseinkre és tanuljuk meg azokat kezelni és kikommunikálni. Ezzel sokkal előrébb fogunk jutni az emberi kapcsolatainkban, mint a duzzogással egy olyan viselkedés miatt, amit talán nem is nekünk szántak.
Rengeteg félreértéstől tudjuk megkímélni magunkat, s ez egy nagyon jó kezdet ahhoz, hogy visszahúzzuk a figyelmünket, s a tényekre szorítkozzunk. Mindig ahhoz térjünk vissza, ami tényleg megtörtént, ami tényleg elhangzott, ne színezzük ki a dolgokat, mert ezek a távolságot növelik. Fogadjuk el a valóságot, akármilyennek is látjuk, mert ezzel teszünk magunkért. Így tudjuk elkerülni az illúziókat és megtalálni a boldogságunkat a jelenben.
Az a sok energia, amit arra fordítunk, hogy rájöjjünk mások gondolataira, végül önmagunktól távolítanak el. Amint ilyen módon “hatalmat” adunk másoknak saját magunk felett, hogy más véleménye jobban érdekel bennünket, mint a saját meglátásunk, összekapcsolódunk az elme által generált gondolatisággal. S ha nem sikerül az elménket uralni, elképesztő módon elkezdünk szorongani. Azt üzenjünk magunknak, hogy a saját megélésünk nem olyan fontos, nem olyan valódi. És szépen lassan kihelyezzük az egónkat, és elveszítjük a belső erőnkkel a kapcsolatot. Így védtelenné és kiszolgáltatottá válunk más gondolataival szemben.
Ezért kapjuk el ezt a fonalat már az elején. Ha valakiről szeretnénk tudni, hogy mit gondol, bátran kérdezzük meg. Menjünk elébe a dolgoknak, minthogy egy olyan történet rögzüljön bennünk, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal. 🙂
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztése engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. május 17. | Lélekcseppek
Hiszek abban, hogy minden, ami történik velem, annak van értelme és célja. Az emberi kapcsolatok szeretethálójában gyakran annyi tanítás rejlik, hogy talán fel sem ismerem mindegyiket időben. De az igazi, mély tanítások, mindig odaadják magukat.
Az utóbbi hetekben, mintha leltároznék. Figyelem az életemet, benne az embereket, emlékezem azokra, akikkel már más utakon járunk, azt hiszem ez az előszele egy mélyebb lezárásnak. Sokáig teherként cipeltem magamban egy be nem teljesült szerelem nehéz energiáit. Sok mindent adott nekem ez a szerelem, de sosem született meg bennem egy mélyebb megértés. Mindig azt gondoltam, hogy alakulhatott volna másként, ha én bizonyos helyzetekben másként döntök. Mindvégig cipeltem az önvád kínzó érzését magamban, hogy gyáva voltam igazán szeretni. Csak ma gyulladt fel bennem a felismerés gyógyító fénye, hogy nem alakulhatott volna soha másként, hiszen nekünk együtt nem az volt a feladatunk, hogy egy pár legyünk, hanem mi együtt-külön voltunk az út. Ma, amikor teljesen átadtam magam a víz tiszta rezgésének és engedtem, hogy vezessen, ráfeküdtem az áramlásra és elborítottak az érzelmek, ma 10 év távlatából értettem meg, hogy mi volt a legmélyebb értelme annak, hogy megismertem Őt.
A lelkem végig tudta, hogy milyen fontos is az Ő jelenléte akkor az életemben, ha akartam volna sem tudtam volna elszakadni tőle, de az elmém közbeszólt, és elhitette velem, hogy ennek máshogyan kellene történnie. És én hittem neki, szövögettem az álmaimat, s az illúzió köntöse, amit viseltem, egyre nehezebbé és egyre terhesebbé vált. Magam sem tudtam eddig, hogy milyen erő tartott meg mellette, ma már tudom, hogy a lelkem ereje volt, mert vágyott arra az elmélyülésre, amit ez az út adott.
Neki köszönhetem azt, hogy elkezdtem írni, s Neki köszönhetem azt, hogy kúttá váltam. Hogy felfedeztem a bennem lévő érzelmeket, azoknak gyönyörű mélységét, hogy szembefordultam addigi érzelmi életemmel és másfelé vettem az irányt. Ha Ő nincs, megmaradok egy olyan párkapcsolati mintánál, amelyben az érzelmeim hatodrangú szerepet játszanak. Ma megértettem, hogy az Ő energiái, az Ő jelenléte volt az, ami aktivált bennem letapadt érzelmeket.
A sors fintora, hogy a végén egy nagy boldogtalanságot éltem meg, mert nem azt láttam, hogy mindez mit is jelent. Még én sem voltam annyira tudatos, mint most, és az elmém szava annyira összezavart. De ahogyan olvasom most azokat a verseket és írásokat, amelyeket Ő ihletett, ott van feketén-fehéren, hogyan bontakoznak ki olyan érzelmek bennem, amiknek létezéséről nem is tudtam. Ő adta vissza az érzelmi világom gazdagságát, az Ő energiáira rezonálva találtam meg a mélységet magamban, miközben az egóm egy teljesen téves úton járt, s kalauzolt engem is. Mindez után magamra zártam a fájdalmat és a veszteséget, és csak azt láttam, hogy hibáztam és elkezdtem a bennem lévő Nőt gyűlölni, mert nem volt elég Neki.
Ma végre feloldozást nyertem a víz gyógyító ölelésében, és ráláttam magasabb nézőpontból egy olyan téves képre, ami mostanáig befolyással volt az életemre. Mondják, hogy az Uránusz hirtelen rombol és ez gyakran fájdalmas. Lerombolt bennem egy olyan hazugságszálat, ami miatt nem tudtam magam Nőként elfogadni, és megmutatta azt a valóságot, amit élnem kellett volna e helyett a belső kudarc helyett. Egyáltalán nem fáj, sőt sokkal könnyebb vagyok, mert végre tudom, hogy mi az igazság, ráleltem ennek a találkozásnak és kapcsolódásnak az igazi ajándékára, és örömömben sírtam, mert ez egy gyönyörű kegyelmi pillanat volt.
Most már tudom, hogy más ezt a csodát nem adhatta volna nekem, mert Ő volt az, akivel együtt ezt át akartuk élni, és tudtam azt is, hogy ha egy pár lettünk volna, az hamar elillant volna. Mert nem ez volt a feladatunk. Az volt a feladatunk, hogy egy út legyünk egymásnak, hogy megmutassuk, hogy mit rejt a kút bennünk. A kút bennem egy gyönyörű belső forrás, az élő Föld, a határtalan Univerzum, az Egy.
Áldás érte.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Legutóbbi hozzászólások