Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 30. | Angyali üzenetek
Mindannyian halljuk az Égi útmutatást. A hang a szívünkön, a megérzéseinken keresztül érkezik. Számomra az nagyon fontos, hogy ne csak halljuk, hanem tudjuk is elfogadni ezeket az útmutatásokat, és megtanuljunk bízni önmagunkban, s az Angyalok szeretetében. A félelem, hogy nem merjük követni ezeket az útmutatásokat, az nem más, minthogy elveszítjük a kontrollt. Hiszem, hogyha valakinek van egy stabil önismerete, van benne hajlandóság a fejlődésre, jól le van földelve, akkor ezeket az angyali üzeneteket be tudja építeni az életébe, a hétköznapjaiba.
A megbocsátás egy olyan téma, amelyről sokan írtak már, nincs egyetlen recept, ami biztosan és tökéletesen segítené ezt a folyamatot. De miért olyan fontos a MEGBOCSÁTÁS? Mert ezzel vége szakad a szenvedés, amely a magunk és mások iránt érzett düh el nem engedéséből fakad. A megbocsátás kiengedi a düh-vel telített levegőt a tüdőnkből, ami a bánat/szomorúság szerve. Ha tele van ez a terület szenvedéssel, elveszítjük az örömöt az életünkből.
Amikor valami rossz, vagy nehéz dolog történik velünk, akkor a tudatunkba bezárjuk ezt a történetet, és rázárjuk a szenvedést. Ez a szenvedés elkezd belülről marni, elkezd megbetegíteni, és azzal, hogy sokszor ragaszkodunk a fájdalomhoz, a szenvedéshez, nem tudunk gyógyulni, nehézzé válik a létezésünk. Minden ragaszkodás szenvedés. Megköti a tudatunkban a különböző elmeállapotokat, s ezeket helyezi az életünk/működésünk középpontjába. De ebből az állapotból csak egy boldogtalan élet fakadhat.
A megbocsátás megszabadít ezektől a félelmektől, fájdalmaktól. Szabaddá válni azt jelenti, hogy eltűnik belőlünk az ítélet, sem magunkat nem bíráljuk többé, sem pedig másokat. Megértjük, hogy a különböző helyzetek hogyan tanítottak bennünket, de az önszeretet annyira fontossá válik számunkra, hogy annak mentén önmagunkat választjuk, azt választjuk, hogy jól akarunk lenni. Az ítélkezésekkel együtt járó megbocsátás nem tud hatásos lenni.
Amikor elkezdtem az Őrangyalommal tudatosan kapcsolódni, nagyon sokat tanultam tőle/általa a szeretetről és a megbocsátásról. Egy hosszú folyamaton keresztül tanultam meg, hogy hogyan elengedjek el bizonyos helyzeteket, hogyan adjam át az irányítást, hogyan bízzak meg az Égi gondviselésben, hogy minden úgy alakul majd, ahogy az érintettek számára az a legmegfelelőbb. Így nem kell, hogy egy helyzet felett én ítélkezzek, nem kell, hogy börtönbe (a tudatomba) zárjak bizonyos embereket és helyzeteket, akár elkövetők, akár áldozatok. S így magamnak sem kell egyikké sem válnom, szabad maradhatok.
Amikor ráébredünk a bennünk lévő gyógyító erőre, ráébredünk az alázat valódi természetére. Amikor megszületik bennünk az alázat, (ami csak tényleg valódi lelki erőből tud fakadni), készek vagyunk arra, hogy félreálljunk (akár önmagunk útjából) és átadjunk bizonyos helyzeteket az angyaloknak, a sorsnak, a teremtőnek, annak a hatalmasabb erőnek, amiben/akiben hiszünk. A hajlandóság, hogy felhasználjuk a gyógyulásért ezt az ösztönző erőt, ez jelenti magát a MEGBOCSÁTÁST. Nem azért bocsátunk meg, mert valaki azt mondja, hogy ez jobb lenne nekünk, hanem azért, mert meg TUDUNK bocsátani. Nem azért bocsátunk meg, mert nyerünk általa, vagy veszítünk általa, hanem azért, mert meg tudunk bocsátani a pszichés jólétünk érdekében.
Ez jelenti a végtelen és határtalan erőt, hogy megvan bennünk a képesség a megbocsátásra. A megbocsátás velünk, magunkkal kezdődik. Mindannyian nagyon sok olyan dolgot hurcolunk magunkban, amelyek megítéltünk, s amelyek megbocsátásra várnak bennünk. Ezek visszahúznak, s nem tudunk szabadon szárnyalni, nem tudunk emelkedni, mert a nehéz vibráció visszahúz. De ez az út vezet bennünket a gyógyulás útján, hogy ezeket a múltbéli sérelmeket fel tudjuk oldani, és meg tudjunk bocsátani magunknak, hogy valamit megtettünk, vagy éppen nem tettünk meg.
Nekem az szokott segíteni, hogy arra gondolok, hogy akkor, amikor az a helyzet történt, a tudásomhoz és körülményeimhez képest az akkor számomra elérhető legjobb válaszreakciót adtam. Ma már sokkal többet tudok a világról és magamról is, és ma már máshogy döntenék. De annak a helyzetnek a hatására is lettem az, aki ma vagyok. Így úgy tekintek rá, hogy az a helyzet a tanulásomat, a fejlődésemet szolgálta. Amikor döntenem kell, hogy milyen utat választok, mindig felteszem a kérdést magamnak, amit az angyalomtól tanultam: “A gondolataim, szavaim, tetteim a szeretet kisebb vagy nagyobb tudatosságához járulnak-e hozzá?”
A megbocsátás sokszor nem könnyű nekünk, embereknek. Azonban mind képesek vagyunk rá. Érdemes megtalálni magunkban azt a kapcsolatot, azt a teret, ahol ez meg tud történni. Ezt nem másokért tesszük, hanem saját magunkért, a saját boldogságunkért. Az életet nem tudjuk kiszámítani, hogy mi miért történik, ezért amit tehetünk, hogy megpróbálunk minden nap jobbá válni annál, akik tegnap voltunk. Erre a fejlődésre figyeljünk, ebben van a változás, s ebben van az a szeretet, amire szükségünk van arra, hogy egy szeretetteljes életet éljünk. Ha úgy érzed, hogy ebben segítségre van szükséged, ajánlom az ITT lévő online meditációt, amely segíthet abban, hogy kapcsolódj az Őrangyaloddal.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztés engedélyköteles.
A cikket a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta képeivel illusztráltuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. július 08. | Lélekcseppek
Emberekkel foglalkozom és nap, mint nap találkozom az örök dilemmával, az eszemre vagy a szívemre hallgassak? Számomra a legérdekesebb ezekben a beszélgetésekben, hogy a legtöbb esetben a vendégeim teljesen összekeverik a kettőt. Gyakran hallom, ha ezt tenném, akkor a szívemre hallgatnék, de az nagyon fájna. Kívülről, amikor nem vagy érintett a kérdésben, persze sokkal könnyebb meglátni azt, hogy ez egy illúzió. Ilyenkor is az elme dönt, csak álcázza magát. 🙂
Nem is olyan könnyű elválasztani a hétköznapi életünkben azt, hogy éppen mi motiválja a döntéseinket. Sokszor gondoljuk azt, hogy a szívünk szavát követjük, pl. egy szerelemben, és ha ez az út gyötrődéssel van kikövezve, akkor levonjuk azt a téves következtetést, hogy ha a szívemre hallgatok, akkor az fájdalommal és szenvedéssel jár. Így máris belesétáltunk az elménk állította csapdába és azt gondoljuk, hogy jobban járunk, ha ésszel éljük az életünket és máris elvágtuk magunkat a belső éltető Forrástól.
Amikor a szívünket követjük, az nem fájhat! Az a változás fáj, amely kiránt minket a mozdulatlanságból és azokból a helyzetekből, amelyek már ellenünk dolgoznak. Az fáj, hogy nem tudjuk kontrollálni, hogy a lábunk hol ér talajt, és ez megriaszt. Az fáj, hogy a megszokást felcseréljük arra, hogy jól akarom érezni magam! De nem a szív fáj! És amint meglépjük ezeket a változásokat az életünkben, hirtelen megérkezünk abba az állapotba, ahol jó lenni! Ahonnan az ember nem akar elmenekülni és ezt a menekülést hétköznapi, rutinszerű cselekvésekkel álcázni. Megérkezünk abba az állapotba, hogy jó érzés a bőrünkben lenni és jó élni! Ez a szív szava. A szívünk ide akar folyamatosan eljuttatni bennünket!
A lelkünk pontosan tudja, hogy van egy olyan Tér, ami egy nálunk sokkal hatalmasabb Erő tere, és ott béke, fény és nyugalom van. A lélek folyamatosan összeköttetésben van ezzel a gyógyító térrel, és ide akar eljutni, és erre ösztönöz bennünket, hogy vállaljuk ezt az utazást! A belső békébe való megérkezést. Ez egy módon érhető el, ha a szívünkre hallgatunk és követjük azt.
Honnan tudhatjuk, hogy a szívünkre hallgatunk-e vagy sem? Egyszerű. Ha döntés helyzetbe kerülsz, tedd fel a kérdést: Mit tenne a szeretet? S tudni fogod a választ. A szeretetben nincsenek jelen az egó játszmái, a tiszta szándék vezérli és az egyetlen olyan ösvény, amelyet érdemes követnünk! Minden pillanatban meg kell hoznunk ezt a döntést, gyakorolnunk kell, ha nem jön magától a válasz, és így egyszer csak megérkezünk abba a kitágult tudatállapotba, hogy már önmagunk szeretete miatt is ezt választjuk! Mert nem akarjuk többé saját magunkat bántani, mert már fontosak lettünk önmagunk számára! Önmagunk szeretete az élet szeretete! Ezért érdemes embernek lenni és ezért érdemes élni!
Nemrég olvastam valahol, hogy ha nem tudsz dönteni két út között, dobj fel egy érmét és közben figyeld magad, hogy miért szurkolsz legbelül, hogy melyik út legyen a véletlen kegyeltje. 🙂 Mert mélyen bennünk mindig ott van a válasz, de amikor a kétség a közelünkbe férkőzik, az elme elkezd összezavarni. Amikor ez történik, túl nagy a zaj a fejünkben, s túlságosan is eltávolodtunk a lélek csendjétől, a szív erejétől, s elhittük, hogy “kevesek vagyunk” vagy “nem vagyunk elég jók” a változáshoz. Ahol a kétség, ott az egó. Ha szívből szeretnénk élni, vállalnunk kell azt a kockázatot, hogy nem arra megyünk, ami logikus, észszerű, vagy, ahol az “így szoktuk van”, hanem arra, amerre a boldogság vár bennünket.
Nem minden embert ugyanaz tesz boldoggá, ezért nem mindenkinek ugyanaz az útja. Én is tudom a saját életemből, hogy ezek nem mindig annyira egyértelmű dolgok. Ilyenkor meg kell állni, és csak figyelni. Megfigyelni dolgokat, olyannak, amilyenek. Nem hozzátenni, nem elvenni, csak figyelni. Nekem ez szokott segíteni. Ha picit hátrahúzódom, eltávolodom és figyelek. Figyelek arra, hogy mit tenne a szeretet? 🙂
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. június 11. | Kapcsolatok vonzásában
Azt hiszem túl sok időt töltünk azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogy mit gondolnak mások. Ez sokszor lehetetlennek tűnő vállalkozás, mégis időt és energiát pazarolunk rá, és a legtöbb esetben még csak ki sem derül, hogy vajon igazunk volt-e vagy sem.
Olyan sokszor vetítjük ki a belső félelmeinket másokra, úgy teszünk, mintha ők gondolnák ezeket a dolgokat, pedig ezek belőlünk születtek meg, többet árulnak el rólunk, mint másokról. Sokszor még jelentéktelennek tűnő helyzetekben is attól tartunk, hogy mások mit gondolnak, gyakran még olyanok véleményét is számba vesszük, akik nem is állnak közel hozzánk, akinek a tényleges gondolatai (és nem vélt) elvileg nem kellene, hogy befolyásolja az életünket.
Mégis újra és újra belecsúszunk abba, hogy kifelé figyeljünk, ahelyett, hogy magunkra figyelnénk. Nem számít, hogy a másik mit gondol, csak abban az esetben, ha kimondja a szájával és ha olyan az illető, akinek a véleményére adunk. Ha nem teszi, akkor ne adjunk ennek energiát, mert ezeket a pillanatokat magunkból vesszük el. Ha érdekel, hogy mit gondol, akkor kérdezzük meg, de ezt nem tesszük, ne kezdjünk el elméleteket és teóriákat gyártani, mert ezek nem valósak. Egy olyan zsákutcába vezetnek, ahonnan nem olyan könnyű visszafordulni.
Egy párkapcsolatban, vagy egy kezdődő szerelemnél gyakran történik ez, nem tudjuk mit gondol a másik és ahelyett, hogy megkérdeznénk, kitalálunk valami “emészthetőt”, hogy jobban érezzük magunkat. Vagy kitalálunk valamit, amitől félünk. Ezzel csak az a probléma, hogy bennünk ez a kitalált gondolatsor rögzül, s talán mire kiderül az igazság, már nagyon messze járunk, és nem megyünk vissza, hogy korrigáljuk, mert túl sok mindent kellene törölni ahhoz, így elvész az igazság.
Az is előfordulhat, hogy egy munkahelyen valaki dühösebben válaszol, ha ez bánt bennünket, érdemes megkérdezni, hogy ez vajon nekünk szólt-e személy szerint, mert ahelyett, hogy azonnal magunkra veszünk egy ilyen viselkedést, lehet, hogy kiderül, hogy ez nem a mi személyünk ellen szól, hanem egy rosszul sikerült ébredés következménye.
Ne akarjunk mások helyett gondolkodni, ne akarjunk mások helyett érezni, mert ez nem megy, nem működik. Csak akkor működik, ha a belső csendből hangolódunk rá valakire, nem pedig a félelmeink, szorongásaink mentén. Magunkra figyeljünk, a saját gondolatainkra, a saját érzéseinkre és tanuljuk meg azokat kezelni és kikommunikálni. Ezzel sokkal előrébb fogunk jutni az emberi kapcsolatainkban, mint a duzzogással egy olyan viselkedés miatt, amit talán nem is nekünk szántak.
Rengeteg félreértéstől tudjuk megkímélni magunkat, s ez egy nagyon jó kezdet ahhoz, hogy visszahúzzuk a figyelmünket, s a tényekre szorítkozzunk. Mindig ahhoz térjünk vissza, ami tényleg megtörtént, ami tényleg elhangzott, ne színezzük ki a dolgokat, mert ezek a távolságot növelik. Fogadjuk el a valóságot, akármilyennek is látjuk, mert ezzel teszünk magunkért. Így tudjuk elkerülni az illúziókat és megtalálni a boldogságunkat a jelenben.
Az a sok energia, amit arra fordítunk, hogy rájöjjünk mások gondolataira, végül önmagunktól távolítanak el. Amint ilyen módon “hatalmat” adunk másoknak saját magunk felett, hogy más véleménye jobban érdekel bennünket, mint a saját meglátásunk, összekapcsolódunk az elme által generált gondolatisággal. S ha nem sikerül az elménket uralni, elképesztő módon elkezdünk szorongani. Azt üzenjünk magunknak, hogy a saját megélésünk nem olyan fontos, nem olyan valódi. És szépen lassan kihelyezzük az egónkat, és elveszítjük a belső erőnkkel a kapcsolatot. Így védtelenné és kiszolgáltatottá válunk más gondolataival szemben.
Ezért kapjuk el ezt a fonalat már az elején. Ha valakiről szeretnénk tudni, hogy mit gondol, bátran kérdezzük meg. Menjünk elébe a dolgoknak, minthogy egy olyan történet rögzüljön bennünk, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal. 🙂
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden egyéb terjesztése engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. május 17. | Lélekcseppek
Hiszek abban, hogy minden, ami történik velem, annak van értelme és célja. Az emberi kapcsolatok szeretethálójában gyakran annyi tanítás rejlik, hogy talán fel sem ismerem mindegyiket időben. De az igazi, mély tanítások, mindig odaadják magukat.
Az utóbbi hetekben, mintha leltároznék. Figyelem az életemet, benne az embereket, emlékezem azokra, akikkel már más utakon járunk, azt hiszem ez az előszele egy mélyebb lezárásnak. Sokáig teherként cipeltem magamban egy be nem teljesült szerelem nehéz energiáit. Sok mindent adott nekem ez a szerelem, de sosem született meg bennem egy mélyebb megértés. Mindig azt gondoltam, hogy alakulhatott volna másként, ha én bizonyos helyzetekben másként döntök. Mindvégig cipeltem az önvád kínzó érzését magamban, hogy gyáva voltam igazán szeretni. Csak ma gyulladt fel bennem a felismerés gyógyító fénye, hogy nem alakulhatott volna soha másként, hiszen nekünk együtt nem az volt a feladatunk, hogy egy pár legyünk, hanem mi együtt-külön voltunk az út. Ma, amikor teljesen átadtam magam a víz tiszta rezgésének és engedtem, hogy vezessen, ráfeküdtem az áramlásra és elborítottak az érzelmek, ma 10 év távlatából értettem meg, hogy mi volt a legmélyebb értelme annak, hogy megismertem Őt.
A lelkem végig tudta, hogy milyen fontos is az Ő jelenléte akkor az életemben, ha akartam volna sem tudtam volna elszakadni tőle, de az elmém közbeszólt, és elhitette velem, hogy ennek máshogyan kellene történnie. És én hittem neki, szövögettem az álmaimat, s az illúzió köntöse, amit viseltem, egyre nehezebbé és egyre terhesebbé vált. Magam sem tudtam eddig, hogy milyen erő tartott meg mellette, ma már tudom, hogy a lelkem ereje volt, mert vágyott arra az elmélyülésre, amit ez az út adott.
Neki köszönhetem azt, hogy elkezdtem írni, s Neki köszönhetem azt, hogy kúttá váltam. Hogy felfedeztem a bennem lévő érzelmeket, azoknak gyönyörű mélységét, hogy szembefordultam addigi érzelmi életemmel és másfelé vettem az irányt. Ha Ő nincs, megmaradok egy olyan párkapcsolati mintánál, amelyben az érzelmeim hatodrangú szerepet játszanak. Ma megértettem, hogy az Ő energiái, az Ő jelenléte volt az, ami aktivált bennem letapadt érzelmeket.
A sors fintora, hogy a végén egy nagy boldogtalanságot éltem meg, mert nem azt láttam, hogy mindez mit is jelent. Még én sem voltam annyira tudatos, mint most, és az elmém szava annyira összezavart. De ahogyan olvasom most azokat a verseket és írásokat, amelyeket Ő ihletett, ott van feketén-fehéren, hogyan bontakoznak ki olyan érzelmek bennem, amiknek létezéséről nem is tudtam. Ő adta vissza az érzelmi világom gazdagságát, az Ő energiáira rezonálva találtam meg a mélységet magamban, miközben az egóm egy teljesen téves úton járt, s kalauzolt engem is. Mindez után magamra zártam a fájdalmat és a veszteséget, és csak azt láttam, hogy hibáztam és elkezdtem a bennem lévő Nőt gyűlölni, mert nem volt elég Neki.
Ma végre feloldozást nyertem a víz gyógyító ölelésében, és ráláttam magasabb nézőpontból egy olyan téves képre, ami mostanáig befolyással volt az életemre. Mondják, hogy az Uránusz hirtelen rombol és ez gyakran fájdalmas. Lerombolt bennem egy olyan hazugságszálat, ami miatt nem tudtam magam Nőként elfogadni, és megmutatta azt a valóságot, amit élnem kellett volna e helyett a belső kudarc helyett. Egyáltalán nem fáj, sőt sokkal könnyebb vagyok, mert végre tudom, hogy mi az igazság, ráleltem ennek a találkozásnak és kapcsolódásnak az igazi ajándékára, és örömömben sírtam, mert ez egy gyönyörű kegyelmi pillanat volt.
Most már tudom, hogy más ezt a csodát nem adhatta volna nekem, mert Ő volt az, akivel együtt ezt át akartuk élni, és tudtam azt is, hogy ha egy pár lettünk volna, az hamar elillant volna. Mert nem ez volt a feladatunk. Az volt a feladatunk, hogy egy út legyünk egymásnak, hogy megmutassuk, hogy mit rejt a kút bennünk. A kút bennem egy gyönyörű belső forrás, az élő Föld, a határtalan Univerzum, az Egy.
Áldás érte.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Legutóbbi hozzászólások