Szerző: Kammerer Edina | 2019. november 19. | 30 napos párkapcsolati kihívás
“Minden kapcsolat folyójában a híd a fontos, nem a partok.” (Chuck Spezzano)
Miről szól a mai napi feladat? Egy kapcsolatban gyakran érezzük azt, hogy ha mi tesszük meg az első lépést, akkor elsikkad az, ami számunkra olyan fontos. De ennek az ellenkezője is igaz, ha hidat építünk a Társunk felé, akkor a kettőnk nézőpontja, hitvallása összehangolódik.
Az a legfontosabb egy kapcsolatban, hogy ne az egyik partért harcoljunk folyó egyik oldalán, helyette inkább építsünk hidat a Társunkhoz. Ha képesek vagyunk ezt megtenni, mindketten úgy érezzük, hogy mi is meghallgatjuk a másikat és reagálunk az igényeire, és ő viszont. Mindketten elégedettek leszünk, mert az új híd egy új hozzáállást hoz, amely mindkét fél igazságát figyelembe veszi, s így egy valós együttműködés tud megszületni.
Feladat:
Ma gondolj valakire, akitől eltávolodtál és képzeld el, hogy egy hidat építesz a titeket elválasztó szakadék fölé. Ahogyan a híd eléri a túlsó partot, érezd, hogy a másik elindul feléd, és te is elindulsz felé. Érezd, hogy az energia áramlik kettőtök között. Tapasztald meg és éld át, hogy ez milyen jó érzés. Vedd észre, hogy ez mindkettőtöknek milyen jó, amikor megindul a hídon a forgalom, s ez az áramlás mindent megváltoztat. Ha hidat építesz, akkor nemcsak az egyik part a tiéd, hanem mindkettő, s ezzel együtt maga a folyó is! 🙂
Záró gondolatok
Talán azt kérdezed, hogy miért mindig én tegyem meg az első lépést? Most te olvasod ezeket a sorokat, légy hálás azért, hogy kettőtök között valakihez elér az információ és lehetőséget kaptok a gyógyulásra. Valószínűleg te vagy a nyitottabb, így tudatosítsd magadban, hogy ez egy áldás, mert így hozzád mindig időben elér mindaz, ami segít tovább lendülni egy nehéz helyzetben.
Végső soron saját magadért teszed, a saját boldogságodért, így ne pazarold az idődet arra, hogy vársz és vársz, míg történik valami, mert a kulcs a Te kezedben van. A büszkeség egy csalfa tanácsadó, a döntéseit az egó táplálja, s az a szeretet, amit az egó irányít, igazán bajban van. 🙂 Haladd meg a saját korlátaidat, s bátran sétálj előre a gyógyulás ösvényén annak a tudatában, hogy odaadsz ennek az útnak mindent, ami csak elnehezíti a lépteidet, s feltöltődsz minden mással, amitől könnyűvé és szereretetteljesebbé válik.
A 30 napos kihívást Chuk Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem című könyve alapján, valamint a saját tapasztalatimból és az egyéni párkapcsolati tanácsadásokból és gyógyításokból származó gondolatokból állítottam össze.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, minden más jellegű terjesztése engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. június 19. | Lélekcseppek
Olvastam egy olyan megközelítést, hogy minden család a Teremtő egyes kivetülése. A Teremtő bizonyos feladatokkal útnak indította réges-régen a családokat, hogy a megtapasztalásaikat ajándékozzák majd Neki, az Egynek.
A családok tényleg generációról generációra hoznak és örökítenek át megoldandó feladatokat, s egyszer csak a változás körbeér. A generációk között egy lélek felelősséget vállal és bátorságot mutat, hogy felvállalja a feladatot, megoldja és megszakítja a láncolatot. A családi karma sokszor a sejtjeinkben van kódolva, így amikor a bátor lélek az „asztalra csap”, hogy elég volt, az az egész családot megrázza.
Időről időre hajlamosak vagyunk mindannyian „belepunnyadni” helyzetekbe, megszokjuk, hogy ez mindig is így működött, ezt már a nagymamám is így csinálta. De amikor belém hasít a tudat, hogy én nem a nagymamám vagyok, én nem a családi minták vagyok, én nem az a robot vagyok, aki megtörten cipeli tovább a család terhét, mert így „szoktuk”, hanem egy Lélek vagyok, aki vállalta, hogy begyűjti a saját tapasztalatait, megszerzi a saját címkéit, majd elengedi azokat, s ezek mögött a hétköznapi játékok mögött meglátja, hogy a Lélek útja a leggyönyörűbb ösvény, amin valaha járhatott.
Amikor életem első családállításán részt vettem, a fő feladatom az volt, hogy visszaálljak a saját helyemre a családban. Abban a folyamatban és vívódásban megértettem, hogy a család, számomra a legszentebb egység dinamikája és szeretete, nem az irányításban rejlik, hanem a feloldásban. Sok év telt el azóta, hogy részt vettem ezen a családállításon, de végül sikerült a saját helyemen, szeretettel feloldódnom a családban. Ez nagyon sok változást hozott el az életünkben, ezek között voltak szívszorítóan nehéz élmények is, de a visszatekintés könnyű, mert már látom az eredményt és látom, hogy mindez hogyan ér össze.
A minap néztem egy sportközvetítést, egy gyönyörű gyakorlatot, ami végül egy aranyéremben csúcsosodott ki. Láttam a szurkolók arcát, a sportoló alázatos, kedves mosolyát, és ahogyan a dobogón állt, láttam, ahogyan láthatatlanul összeérnek a kezek, egymásba fonódnak és osztozunk egy örömben, egy vállalásban. Én is fogtam ezeket a kezeket, pusztán azáltal, hogy a tv előtt ülve, nyitott szívvel ennek a kivételes pillanatnak a részévé váltam.
Ez a varázslat megmutatta nekem, hogy a művészetekben, a sportban, az építészetben összeérnek a családok. Amikor megírok egy verset, és megérinti azt, aki olvassa, a részévé válik annak az érzelemnek, amit generációról generációra a mi családunk hordoz, vagy, ha megérintek egy szobrot, a lelkem találkozik a szobrász vállalásaival, érzelmeivel, amelyeket már oda tudott adni az Egynek, és így tovább. Aki vállalja azt, hogy megosztja sikereit, a nehézségeit, az örömeit és a bánatát, mindig összekapcsol családokat, embereket azáltal, amit mutatni, megvalósítani tud.Amikor kifejeződésre kerül egy érzelem, feloldódik az Egyben. Ezekben a láthatatlan ölelésekben ott rejlenek azok a varázslatos üzenetek, amelyek az Égiek szeretetéből és áldásából fakadnak. Ezek a pillanatok erőt, hitet és kitartást adnak és megmutatják, hogy fel lehet oldódni a sorsban, a karmában, hogy a csoda élő és köztünk élő, a pillanatokban rejlik, csak ott lehet rátalálni, sem a múltban, sem a jövőben nincs hatása, egyedül csakis a jelen pillanatban. A csoda egyszerű és hétköznapi, és ettől lesz varázslatos és országokon átívelő, határtalan nagyságú.
Nagyon szeretek sporteseményekre járni, szurkolni, együtt lenni sok-sok emberrel, akik mind éltetik és támogatják azt, akié a küzdelem. A lelkem vágyik ezekre az áldásokra és ajándékokra, amelyek nemcsak sikereket, érmeket mutatnak, hanem a gyökereimet is. És persze a csodákat is. 🙂 Talán furcsa, de éppen ilyenkor, amikor együtt szorítunk egy nemzetért, egy emberért, vagy egy csapatért, meg tudom érezni azt az erőt, ami ebben az országban van. Az összetartozás erejét és egy nagyon pozitív rezgést. 
Ugyanezt érzem, amikor csoportban dolgozunk, az persze jóval kisebb kör, főleg spirituális emberekkel, és mégis, az élmény ugyanaz. Együtt teremteni és átélni valami felemelőt, valamilyen meghatározó pillanatot. Bennem sosem a győzelem a cél (pedig régen csak az egó eredménycentrikussága vezérelt), hanem az, hogy átéljem a pillanatot, átéljem azt, hogy mit jelent összekapcsolódni egy láthatatlan szál mentén és jót adni a világnak. Hiszen ezek a rezgések megmaradnak, ezek hozzáadódnak a világhoz, ezek örök lenyomattá válnak a térben.
Hiszem, hogy amikor az emberek összekapcsolódnak a világban, hogy valakinek szurkoljanak, jó dolgok születnek. Olyan részeket mozgatunk meg magunkban ilyenkor, ami gyógyítja a világot. S ennek legkisebb egysége a család, minden család jelenléte gyógyulás a világban, mert az élet értékességét hirdetik, csak mindegyik máshogyan. Ha elég értékes egy erőtér (ez azon múlik, hogy a benne élő emberek így döntenek-e vagy sem), akkor tovább örökítjük ezeket a mintázatokat, s teret adunk a fejlődésnek, a felemelkedésnek.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. március 29. | Lélekcseppek
Mi mindannyian a Föld gyermekei vagyunk, akik azért születtünk ide, hogy tapasztaljunk és éljünk. Úgy csináljuk ahogy tudjuk, senki nem csinálja jobban, vagy rosszabbul nálunk, csak máshogyan. Valójában nem az az önzőség, hogy saját magammal foglalkozom és magamért teszek meg bármit is, – ez tévesen szerepel így a köztudatban (mint sok minden más is!), pusztán azért, hogy bűntudatot keltsen bennünk ez a törődés; mert vannak olyan erők, amelyeknek a fennmaradásához, továbbéléséhez az kell, hogy senki ne figyeljen magára és ne ébredjen rá saját erejére – hanem az az igazi önzőség, ha azt hiszem, hogy mindenki másnak is úgy kell élnie, gondolkodnia, cselekednie, ahogy én teszem.
Tegnap hallottam a rádióban egy verset, és egy sora mélyen megérintett, próbálom pontosan idézni: „ne haragudj azért, hogy más nem Te vagy”. Ez elindított bennem egy áramlást, és ráébresztett arra, hogy bár szeretem és élem azt, hogy csodálatos az, hogy ennyire különbözőek vagyunk, hiszen ettől színes a világ, de rátaláltam korlátokra ebben a hitben. Tehát csak bizonyos mértékig, bizonyos határokon belül tudom elfogadni a különbözőségeket. Hirtelen, mint amikor átszakad egy gát, sok korábbi konfliktust idéztem fel, amelyeknek mind ez volt a mozgatórugója, hogy képtelen voltam elfogadni, hogy a másik nagyon más nézetek és hitrendszer szerint éli az életét. Természetesen ugyanezt a hozzáállást kaptam viszonzásul, és a konfliktusok sorra arról szóltak, hogy meggyőzzem a másikat arról, hogy miért nem jó az, ahogyan ő gondolkodik.
Az elmúlt hónapok alatt átéltem, amint karmikus sebek szakadnak fel bennem, és lehetőséget kaptam arra, hogy meggyógyítsam azokat. Ennek a része volt az is, hogy elfogadjam azt, ha valaki az elméje irányítása alatt akarja leélni az életét, és vakon követ egy olyan rendszert, ami megköti és fogva tartja. Azáltal, hogy ez az elfogadás átégett bennem, és tiszteletben tudom tartani a döntését, felszabadult bennem egy erős kontroll energia. Ráláttam arra, hogy egy részem milyen erőteljesen akarta irányítani az engem körülvevő energiákat, kapcsolatokat, mert féltve őriztem azt, akivé váltam. De ez ugyanannyira nem szabadság, mint amikor egy „külső” erő megköt.
Rájöttem, hogy sokat címkézek napon át, ez jó, ez rossz, ez pozitív, ez negatív. Pedig valójában minden semleges, az érzelmi töltéseket már én rakom hozzá. Hiszen, ami nekem jó, az lehet, hogy másnak rossz. Mindenkinek megvannak az egyéni megélései, tapasztalásai, amelyek ott nyugszanak a lelkében, s egy megtapasztalást százféleképpen élhetünk át. Ezért van az, hogy ugyanaz az ember tíz másikból teljesen más érzelmeket vált ki, aszerint, hogy lényével éppen milyen „gombot” nyom be az illetőnél. Vannak örömteli és fájó találkozások, és a gyógyulás lehetősége ott rejlik mindegyik találkozás mélyén.
Hiszek abban, hogy azért vagyunk ennyire különbözőek, mert az Egy/Isten/A teremtő erő egyetlen érzelem százezer színét és mélységét akarta megtapasztalni, ezért százezer úton indított el bennünket, hogy azt az élményt, amit csak mi tudunk megélni, „hazavigyük” Neki. Minden embert ez az erő hajt, hogy azzal az érzelmi csomaggal térjen haza, amit vállalt és ezért minden ember útja egy különleges küldetés. Egy alacsonyabb rezgésű életút is egy nehéz vállalás, egy kegyetlen zsarnok élete magában hordozza a lélek fájdalmát, a tisztán látás csodájában ott rejlik a sebezhetőség, az érzékenység a fátyol mögötti világra látni enged olykor rémisztő dolgokat is, tehát egyik sem könnyebb a másiknál, csak MÁS, nagyon más. És minél többször meglátjuk a fényt egy nehéz helyzetben, minél többször meglátjuk az istenit valakiben, aki már régen eltávolodott a Forrástól, mi annál közelebb kerülünk a saját vállalásunkhoz és ahhoz, hogy békében hazatérjünk.A Földért ugyanúgy mindannyian felelősek vagyunk, ugyanúgy, ahogy magunkért is. Ha magunkat és egymást nem tudjuk tisztelni, akkor a Földet hogyan tudnánk? Csak minden nap tegyünk meg kis lépéseket önmagunkért, és ahogyan fejlődünk, tenni akarunk majd a Földért is, mert rájövünk, hogy ez az OTTHONUNK.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. március 26. | A változás útján
A minap összefutottam egy volt párkapcsolatommal, akivel nagyon sokáig voltunk egy pár. Már régen szakítottunk egymással, és megmaradt köztünk egy kellemes, baráti viszony. Elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak figyelni kezdtem magam, mert éreztem, hogy valami nem stimmel velem.
Amikor megismerkedtünk 17 éves voltam, bár már tinédzser, de lélekben azért még egy gyerek-lány. Sok mindent tanultam tőle, és valahogy elkerülhetetlen volt, hogy ne csússzunk bele öntudatlanul egy apa-lánya kapcsolatba. Emlékszem, amikor vitáink voltak, még sokszor mondta is, hogy „Nem az apád vagyok”.
És most, sok évvel később, amikor egy asztalnál ültünk és beszélgettünk, érezni kezdtem, hogy újra úgy viselkedem, mint egy kislány. Teljesen automatikusan bekapcsolt bennem ez a régi minta, és azonnal át is vette az irányítást. Ebben a pillanatban elveszítettem a szívkapcsolatot a világgal, és egy berögzött viselkedésminta határozta meg a cselekvésemet, a gondolataimat. Bevallom, hogy nem kevés idő telt el, mire észrevettem, hogy itt valami hiba van. Egyre nőtt bennem a diszkomfort érzés, hogy nem érzem jól magam a bőrömben.
Gyors önvizsgálat, és szinte azonnal fel is fedeztem, hogy eltűntem a Jelen pillanatból. Amint visszahúztam a fókuszomat arra, aki VAGYOK, a beszélgetés is kezdett elapadni köztünk. Már nem tápláltam öntudatlanul ezt a régi játszmát és nem akartam jól lakatni az egómat, így már nem is voltam „érdekes” a másik fél számára sem. Érdekes megtapasztalás volt az, hogy mennyire fontos a valódi Jelenlét. Abban a pillanatban, amikor újra „felébredtem” nagyon élesen érzékeltem azt a különbséget, ami a látszatvilágot és a valódi érzésekkel megáldott világot elválasztja egymástól. Nagyon éles volt a kontraszt, ugyanakkor boldogság áradt szét bennem, mert azt éreztem: SZABAD vagyok. ÖNMAGAM vagyok.
Nem a szabadság illúziójában élek, hanem valóban élem azt. És még valami: már nem bántottam magam amiatt, hogy belecsúsztam egy játszmába, hanem azt éreztem, hogy ha ez nem történik meg, akkor ezzel a tapasztalással kevesebb lennék. De én örülök ennek a tapasztalásnak! Nem mindig ilyen könnyű a nehézségekben meglátni a jót, de végül is ez lenne a cél, hiszen az életemben minden értem történik. Az én felemelkedésemért! És azonnal szertefoszlik még egy illúzió: nincs rossz.
Hiszen hogyan lehetne valami rossz, ami azért történik, hogy én több legyek általa? Szeretném ezt élni minden történésben és meg is teszek ezért mindent. Ez a felismerés most bontogatja a szirmait a lelkemben, és én dédelgetem, mert meg akarom őrizni, hogy ezt mindig tudjam. És valamit úgy a legkönnyebb megőrizni, ha szétosztom, ha visszaadom. Gyönyörű áldott körforgás.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Szerző: Kammerer Edina | 2019. március 26. | Önismeret
Számomra a felelősségvállalás szorosan összekapcsolódik a felnőtté válással, azzal, amikor megérünk arra, hogy felnőtté váljunk és így is élünk a világban. Most látom csak, hogy a figyelmemet erre a témára irányítottam, hogy mennyi olyan ember van, aki elodázza a felnőtté-válás folyamatát a saját életében, mert nem bírja azt a rá nehezedő terhet, amelyet úgy hívnak: felelősség.
Ha már a minap szóba hoztam a könyvbemutatót, érdekes volt, amikor eldöntöttem, hogy szükség van arra, hogy elhívjam a barátaimat és ismerőseimet és megmutassam nekik egy másik oldalamat is. Az elhatározás könnyű volt, és amíg az alkotó folyamat szabadon áramolt bennem, tovább inspirált. Volt bennem félelem (nem kevés!), hogy jönnek-e egyáltalán, hogy nem jönnek-e túl sokan, hogyan fogok ennyi ember előtt beszélni, stb., és volt egy pillanat, amikor azt éreztem, talán jobb lenne visszamondani. Csak egyetlen pillanat volt, de elég ahhoz, hogy a kétség – egy előre láthatatlan jövő kétsége (hiszen vagy úgy lesz, vagy nem) – a közelembe férkőzzön. Aztán rádöbbentem arra, hogy felelősséggel tartozom a szavaimért. Kimentek a meghívók, a plakátok ott voltak az üzletekben, a hirdetőtáblákon, a szórólapok a postaládákban. Ez a pillanat hirtelen mindent megváltoztatott bennem. Egészen idáig sokszor nyomasztott a felelősség, hogy mindig mindennel időben meglegyek, hogy amit vállaltam, megtartsam, és mivel ezt elvártam, sőt megköveteltem magamtól, ez inkább stresszt okozott, semmint egy természetes folyamatot. Pedig a felelősségvállalás a felnőtté-válás természetes része, nem lehet siettetni, de meg sem lehet akadályozni.
Úgy érzem, hogy abban a mágikus pillanatban ott, amikor megéreztem a felelősségvállalás igazi ízét, egy újabb rész a gyermeki énemből felnőtt. Ez a pillanat inspirált és lendületet adott ahhoz, hogy egy olyan előadást állítsak össze, ami valahol egy önvallomás is volt, ami a szívemben fogalmazódott meg. Azon az estén sokkal nyugodtabban, mint ahogy vártam (azt hittem, hogy az iskolás évek alatt tapasztalt lámpaláz vissza fog köszönni, de hála Égnek csak a távolból integetett), kiálltam az emberek elé és odaadtam magam nekik úgy, ahogy vagyok. Egy csodát éltem meg általa s ezen az úton a felelősségvállalás vezetett, amit sokáig, mint egy mumust a sötétben tartottam, de mikor kijött a fényre és megmutatta magát, nekem a legnagyobb tanítómmá vált.
És még egy dolgot megtanított a felelősségvállalás azon az estén az emberi kapcsolataimról. Igazán kíváncsi voltam arra, hogy a barátaim közül kik lesznek azok, akik ezen a számomra fontos estén támogatnak és a kezemet fogják majd. Gyakran a kedves szavak és ígéretek mögött nincs tartalom, nincs valódi szeretet, nincs őszinteség, csak űr, megfelelés és félelem. Ezek a szavak jönnek és mennek, mint ahogy az emberek is; de vannak olyan szavak, olyan ígéretek és olyan tettek, amelyek nem félnek a felelősségtől, nem félnek a szeretettől és stabilan állnak a viharok közepette is. Ezek azok a kapcsolatok, amelyek felelősségteljesen működnek.
Azon az estén, az azt megelőző folyamatok világítottak rá nekem arra, hogy a felelősségvállalás – amiről eddig azt hittem, hogy nehézkes, hogy nyomasztó, hogy mintegy terhet úgy kell cipelni és az ember összeroskad alatta – valójában egy könnyed, örömteli és szeretetteljes állapot. Engem felszabadított és porrá zúzta ezeket a „béna” hiedelmeimet. Talán a családból hoztam ezt a hitrendszert, talán a társadalom tanított rá valaha, nem tudom. De egy biztos, hogy illúzió és hazugság volt. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint amikor hiszek valamiben, ki merem mondani, fel merem vállalni és az életemmel is bizonyítom azt. Ez a felnőtté-válás szabadsága számomra.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Legutóbbi hozzászólások